Habár a tudatos emlékeink 2-3 éves korunkig nyúlnak vissza, sokkal többet őrzünk abból, ami életünk hajnalán történt velünk – írja Franz Renggli pre- és perinatális terapeuta. Sőt, korai élményeink felnőttkorban is hatást gyakorolnak életünkre, és sok megmagyarázhatatlan lelki tünet hátterében állnak. Vajon miként lehetséges ez?

Franz Renggli Aranykapu az életbe című könyvében közérthetően és olvasmányos stílusban ír arról, hogyan maradnak életünk részei hosszú távon az első hónapok lenyomatai, egyúttal megnyugtat minden olvasót: ha sérülések történtek életünk első időszakában, amelyeket elfeledtünk, pontosabban soha nem is voltunk tudatában, lehetséges begyógyítani ezeket a sebeket.

Renggli a születésre az élet „első nagy átmeneteként” tekint – az élet a fogantatással kezdődik, majd a magzat folyamatosan fejlődik a méhben, és már ebben a kezdeti időszakban egyre jobban kinyílik a világ felé. S amikor eljön az idő, a születés próbatételei után, végigküzdve magát a szülőcsatornán, megérkezik a szüleihez, a méh félhomályos és meleg közegéből a a harsány, színes és ingergazdag külvilágba.

A magzat és a csecsemő teljes értékű lény

A pre- és perinatális pszichológia és pszichoterápia a lélektan egyik fiatal ága, amely abból a forradalmi felfedezésből indul ki, hogy a magzat és a csecsemő sokkal kompetensebb, mint korábban hitték. Még néhány évtizeddel ezelőtt is úgy vélték, hogy az újszülöttek nem éreznek, észlelnek, és a sírásuk is csak önkéntelenül feltörő reflex. Ám ahogy az lenni szokott, a kutatásokhoz használt műszerek technikai fejlődésével napvilágra kerültek friss tények, és semmivé lettek a korábbi alapvetéseket. A terhesség utolsó trimeszterére a magzat nemcsak megbízhatóan észleli a külvilág ingereit (ízek, hangok, bőrérzékelés stb.), de az édesanyja hanglejtését követve vokalizál is, sőt légzőmozdulatokat is végez, holott még nincs szüksége arra, hogy lélegezzen – vagyis gyakorol.

Ahogy tehát kifejlődnek a magzat szervei, érik az idegrendszere, azonnal el is kezdi használni a képességeit – testmozgást és légző jellegű gyakorlatokat végez, használja a hangját, grimaszol, és még sorolhatnánk, mi mindennel foglalkozik odabent. Mindezt azért teszi, hogy felkészüljön arra, ami rá vár idekint. Amikor tehát megérkezett, már észlelni tudja a szülőszoba hőmérsékletét, a fényeket, természetesen az édesanyja közelségét és mindazt, ami körülveszi és fogadja. S amikor felsír, kinyújtja a kis karját, akkor nem öntudatlan reflexek törnek ki belőle – ezekkel a gesztusokkal kapcsolatot akar teremteni, már az első pillanatoktól kezdve.

Hogyan lehetséges, hogy emlékszünk a legkorábbi emlékeinkre?

Félreértés ne essék: a méhen belül és a születésünk idején történtekre nem úgy emlékszünk, ahogy arra emlékszünk, hogy milyen volt az általános iskolai ballagásunk – a tudatos emlékezésért felelős agyterületek ekkor még nem érettek. Viszont a szavakkal könnyen kifejezhető, tudatos emlékezet mellett létezik az úgynevezett procedurális memória is: itt őrizzük az érzelmi állapotaink, a testérzeteink, a mozdulataink lenyomatait. Ha például életünk első óráiban melegségben volt részünk, megsimogattak és anyánk oldalán lehettünk, akkor erről nem egy könnyen előhívható kép és egy szavakkal kifejezhető történet marad meg (ahogy én leírom ebben a szövegben), hanem egy komplex élmény, amely tartalmazza anyánk testének melegét, érintésének puhaságát, bőrének illatát, a saját belső biztonságélményünket és örömünket, illetve az élénk mozdulatokat, amelyekkel az érzéseinket kifejeztük. Attól, hogy nem tudjuk szavakba foglalni és képekként előhívni őket az agyunkból, ezek az érzéshalmazok velünk maradnak a testünk sejtjeiben. A magzat és a csecsemő tehát nemcsak arra képes, hogy észleljen és kommunikáljon, de el is raktározza az így szerzett élményeit.

A jó is, a rossz is elraktározódik

Franz Renggli olyan terápiás üléseket vezet, amelyek visszavisznek a születés és a magzati lét idejébe. Ezeken a csoportos és egyéni alkalmakon olyan különleges „gyógyító tér” jön létre, amelynek biztonságos közegében megközelíthetővé, felidézhetővé válnak ezek az egészen korai élmények, megelevenednek a régi történések.

Könyvében elmesél olyan terápiás történeteket, amelyeknél a felnőtt életben folyamatosan jelen lévő, gátlásokat, pszichés zavarokat okozó tünetek egy-egy korai sérülés, trauma nyomaként kapnak új értelmezést. Például az egyik páciens azzal a problémával érkezik a terápiára, hogy egész életében nem sikerült társat találnia – a terápiás térben pedig „visszautazik” születése idejére, a második világháború időszakába, amikor édesanyja olyan súlyos állapotba került a szülés után, hogy napokig nem tudott az újszülöttel kapcsolatot teremteni; a kisbaba pedig magányosan és elhagyatottan tombolt a kiságyában a csecsemőszobában. Megelevenedik ez a régi történet, és vele együtt megelevenednek a kétségbeesés, a magány és a düh érzései is, amelyeket a csecsemő átélt, s miután felnőtté cseperedett, továbbhordozta őket testének sejtjeiben; ez az „őstörés” okozhatott törést későbbi kapcsolataiban is.

Máskor egy fiatal pár érkezik a terapeutához ötéves fiukkal, aki minden éjjel „vadul rugdos és csapkod maga körül” álmában, és „sikoltozva ébred”. Sehogy se sikerült oldani ezeket a rohamokat, míg végül a születésterápia mellett döntött a család. Ők is „visszautaznak” a kisfiú születésének idejére, amikor életveszélybe került az anya és kisfia, s három és fél napon át tartó traumatikus szülés után jött világra a baba, amelynek során peridurális érzéstelenítést, szívóharangot és fogót egyaránt alkalmaztak. A nehéz szülés traumája itt sem tűnt el: napról napra visszatért a kisfiú öntudatlan éjszakai rohamaiban, a mozdulatok és az érzések egyaránt.

S szerencsére van gyógyulás… Mert a terápiás térben nemcsak feleleveníthetők és újraélhetők a korai, tudattalan, ám a mindennapokban tovább kísértő élmények, hanem át is írhatók. A biztonságos „gyógyító térben” lehetőség van arra, hogy a páciens, legyen akárhány éves, újra megszülessen, még ha szimbolikusan is, a csoport résztvevői által alkotott képletes szülőcsatornán át. Immár veszélyeztetés, fenyegetettség, sérülések nélkül – s e rituális születés befedi a korai fájdalmak emlékét, a meghittség és befogadás új élményeivel cserélve fel őket.

Az élet első nagy átmenete

A magzati lét és a születés életünk egyik alapélménye – sokkal mélyebb értelemben, mint ahogy eddig feltételeztük. A magzat és a csecsemő rendkívül érzékeny kis lény: mindent felfog, ami körülötte és vele történik – a szüleivel, édesanyjával és édesapjával egyaránt, különlegesen szoros kapcsolatban áll, megérzi még az ő tudattalan sérüléseiket is, és azokra is rezonál. Azok az élmények, amelyeket életünk első hónapjaiban átéltünk, velünk maradnak hosszú évtizedekig, és életünk későbbi eseményei felidézhetik a korai érzelmi helyzeteket; ha édesanyánk életveszélyben volt a születésünk alatt, később Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett a veszély, hogy elveszítünk egy számunkra fontos személyt – s ennek a félelemnek még csak nem is vagyunk tudatában. Sokszor szavakkal nem is kifejezhető, homályos érzések ezek, amelyek nem állnak össze történetté, mégis befolyásolják tetteinket (például hogy visszahúzódunk az emberi kapcsolatokból, és „belezuhanunk” a magány érzéseibe).

Életünk első nagy átmenete sok tekintetben megadja életünk alaphangját is. Talán ez félelmetesen hangzik… De mindannyian megtalálhatjuk a transzformáló „gyógyító teret”, ahol „vallatóra foghatjuk” a testi érzéseinket és meghallhatjuk, amit mesélnek, és ahol a régi élményeket levetkőzve, pozitív érzéseket átélve születhetünk újjá óvó és bátorító emberek gyűrűjében.

Kapcsolódó cikk:
Az élet nagy átmenetei – A felnőtté válás kihívásai

A cikkhez felhasznált forrásmunka:
Franz Renggli: Aranykapu az életbe. Gyógyulás a magzati lét és a születés traumáiból. Ursus Libris, Budapest, 2016.