Daniel Siegel nagy tapasztalattal rendelkező pszichiáter és pszichoterapeuta, egyben a Kaliforniai Egyetem oktatója, úttörőnek számít abban a törekvésben, hogy belső életünk nehezen megmagyarázható „furcsaságait” végre megértsük az agykutatás új eredményeinek segítségével – és hogy ezeket az ismereteket a pszichoterápiákban is alkalmazzák.

Siegel nemrég megjelent Mindsight – Elmetudatosság című könyve a széles közönség számára érthetően foglalja össze a pszichológia és az agykutatás összefüggéseiből leszűrt tudást, egyben bepillantást nyújt saját terápiás munkájába is. Valódi emberi történeteket mesél el az olvasóknak, nem kendőzve el a terápiás folyamat buktatóit sem, megosztva az általa alkalmazott – a tudományos eredményekre épülő – módszereket és gyakorlatokat, hogy azokat a saját életünkbe is bevezethessük. A bemutatott történetek sokféle emberi problémát járnak körül, és alighanem lesz köztük olyan, amelyikből magunkra ismerünk – és így a magyarázatok nyomán választ kaphatunk az olyan kérdésekre, mint például hogy miért rohannak meg bennünket időnként megmagyarázhatatlan érzelmi állapotok, miért olyan nehéz hátrahagynunk egy-egy káros szokást, vagy épp miért kerülünk újra és újra hasonló konfliktushelyzetekbe. Bármilyen hihetetlen, egyre jobban értjük ezeket a pszichés jelenségeket – ahogy egyre jobban megértjük az agyműködésünket –, és így egyre hatékonyabb eszközökkel rendelkezünk a pozitív irányba alakításukhoz.

Ha párkapcsolatokról van szó, sokan úgy érzik, hogy újra és újra ugyanabba az egyirányú utcába hajtanak be, amiről ráadásul rövidesen kiderül, hogy zsákutca. A pszichoanalitikusok által ismétlési kényszernek nevezett jelenség valami furcsa erőként munkálkodik az életükben, és hiába tűnik minden egyes új szerelem „az igazinak”, idővel mindig ugyanazt kapják a párjuktól, még ha másik ember viszi is ezt a szerepet.

Karin Wagenaar holland pszichoterapeuta Hogyan legyek boldog veled? című könyvében közérthető stílusban leírja, hogy a párkapcsolatokban megnyilvánuló ismétlési dinamika nem a sors delejező szeszélyében rejlik, hanem bennünk – a múltunkban, a személyes történetünkben. Ami igen szerencse, mert mégiscsak a saját magunkból eredő dolgokat tudjuk a leginkább befolyásolni… A gyerekkori és a felnőttkori kötődés pszichológiai vizsgálatai feltárták, hogy kísértetiesen hasonlít egymáshoz, ahogyan kicsi korunkban kapcsolódtunk a szüleinkhez, és ahogyan érettebb korunkban kapcsolódunk a párunkhoz.

Míg száz évvel ezelőtt az érzelmek elnyomni való megnyilvánulásokat, a racionális gondolkodás ellenségeit jelentették, addig az elmúlt évtizedek terápiás tapasztalatai és tudományos kutatásai során már sokkal pontosabb képet tudunk alkotni arról, hogy mire szolgálnak és miért hasznosak az érzelmek, mind gyerek-, mind felnőttkorban. Egyre nagyobb teret hódít az a szemlélet, miszerint fontos odafigyelnünk az érzelmekre, mert üzenetük van számunkra. S nemcsak a saját, hanem gyermekünk érzelmeire is.

E megközelítés mellett teszi le a voksát lényegében az összes pszichoterapeuta, gyermek-pszichoterapeuta. Közülük is kiemelkedik Isabelle Filliozat, aki nemcsak terapeutakánt járult hozzá reziliens és a megfelelő érzelemszabályozást elsajátító generációk felneveléséhez, de számos népszerű gyereknevelési könyv szerzője is hazájában, Franciaországban. Könyveit több nyelvre lefordították, és a közelmúltban Magyarországon is megjelent egyik nagy sikerű műve, a Gyermekünk érzelmeinek sűrűjében. A könyv segítségével az olvasó a gyakran nehezen érthető gyermeki érzelmek nyomába eredhet, megtanulhatja a megfelelő kérdésfeltevéssel felfejteni mélyebb jelentésüket, és kiválasztani az adott helyzetben legmegfelelőbb reakciót – mindeközben rugalmas, érett gondnolkodású és a saját érzelmeiket kezelni képes felnőtteket nevelni a gyerekeiből. Filliozat végigmegy a különböző nevelési helyzeteken a testvér születésétől kezdve az iskolai kihívásokon át a szülőktől való időszakos elválásokig, és gyakorlati ötletekkel szolgál ezekhez a felnövés során óhatatlanul bekövetkező kisebb-nagyobb próbatételekhez.

Néhány hónappal ezelőtt írtam egy nagy érdeklődésre számot tartó cikket az archetípusokról és a magyar jungiánus szerzők írásait egybegyűjtő Jung nálunk I. könyvről. Immár eljött az ideje, hogy tovább gombolyítsam (vagy bonyolítsam) ezt a témát, különösen azért, mert megjelent az első kötet hagyományait folytató Jung nálunk II. könyv is.

A kétkötetes szöveggyűjtemény második része az elsőhöz hasonló sokszínűséggel mutatja be a jungiánus pszichológia további számos árnyalatát, például azt, hogy: milyen döntő szerepet játszott C. G. Jung a már-már misztikus skizofrénia kórkép – legalább részleges – megértésében; melyek az individuáció lépcsőfokai a férfiaknál, és melyek a nőknél; hogyan provokálhat pánikrohamot az árnyékszemélyiségünk; és milyen kapcsolatban állt Jung a keleti bölcselettel. Ám a kötet túllép a jungi kereteken, pontosabban életművön, és bepillantást nyújt olyan irányzatokba, amelyek merítettek a jungi lélektanból: így a művészetpszichológiába, a transzperszonális pszichológiába vagy épp a perinatális pszichológiába. Továbbá egy érdekes, elgondolkodtató, magunkba tekintésre inspiráló írást olvashatunk a kötet szerkesztőjétől, Deák Zsolt jungi analitikustól a magyar nemzeti komplexusokról.

Fentebb említett cikkemben az archetípusokat, más néven ősképeket az emberiség ősi tapasztalataiként határoztam meg, olyan, nagy energiájú képekként, amelyek az emberi életút során megélt alaphelyzeteket, alapvető viszonyulásokat jelenítik meg. Említettem példakánt Hérát, a feleség ellentmondásos archetípusát, Dionüszoszt, aki az átszellemült, ihletett alkotást és a féktelen őrültséget egyaránt képviseli, valamint Ödipusz konfliktusának, az ödipális alaphelyzetnek új, jungiánus értelmezését. Ám ez csak a történet egyik fele, mert az archetípusok szimbólumokban fejeződnek ki. Éppen ezért jelen cikkemben a szimbólumokat fogom megvizsgálni.

A szülők célja mindig is az volt, hogy olyan felnőtteket neveljenek a gyermekeikből, akik megtalálják a helyüket az életben, a társadalomban, és sikereket érnek el (bármit is jelentsen ez az egyre nehezebben megfogható szó). Ezért igyekeztek lenyesegetni csemetéik azon vadhajtásait, amelyek gátolhatják az előmenetelüket. Ám sajnos a lenyesegetés következtében sok gyerek nem magabiztossá és sikeressé vált, hanem – gátlásossá.

Lea Waters pszichológus, gyereknevelési szakember Fókuszban az erősségek című könyvében új megközelítést és módszert ad a szülők kezébe: az erősségközpontú nevelési stratégiát. Ennek lényege, hogy lenyesegetés helyett a gyerekek kiemelkedő adottságaira, képességeire, egyszóval: erősségeire fókuszálunk, és azokat fejlesztjük. Vagyis nem a gyengeségeken és a hiányosságokon „lovagolunk”, hanem megerősítjük azt, amiben a gyerekek jók. Így ahelyett, hogy leszegett szárnyúak és gátlásosak lennének, egészséges önbizalomra tesznek szert, és szélesre tudják tárni a szárnyaikat.