Amikor gyerekekkel foglalkozunk – történjen ez szülőként, nevelőként vagy bármilyen más szerepben – az egyik legnagyobb kihívás az, hogy egyrészt legyünk „pajtások” – olyasvalaki, akivel a gyermek nemcsak játszhat, de akiben bízhat és bármi bajjal fordulhat hozzá –, másrészt tartsuk a kereteket. Néhány évtizeddel ezelőtt a keretek megtartásának, régies kifejezéssel élve a „jobb belátásra bírásnak” megvoltak az elfogadott eszközei: a pofon, a sarokba állítás és a megszégyenítés. Ám a nevelési tanácsadással foglalkozó szakemberek azóta sok-sok előadást, cikket és könyvfejezetet szenteltek annak, mennyire károsak a gyerekek személyiségfejlődésére ezek a régi módszerek.

Az elfenekeléstől nem fog „megjavulni” a gyerek

Laura Markham nevelési tanácsadással foglalkozó pszichológus Békés szülő, boldog gyermek című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy a tudományos kutatások szerint a büntetés és fenyítés nem azt eredményezik, hogy a gyermek megjavul, és a jövőben kerülni fogja azt a viselkedést, amiért megbüntették, hanem ellenkezőleg: azt, hogy egyre többször vonja magára a felnőttek haragját.

„A büntetés arról győzi meg a gyermeket, hogy rossz. Rossz azért, mert rossz érzései vannak, melyek rosszalkodásra sarkallták. Rossz azért, mert rosszul viselkedik. Rossz azért, mert haragra gerjeszt bennünket. Rossz azért, mert őrjöng, amikor megbüntetjük. Sajnos rengeteg kutatás alátámasztja, hogy a gyermekek mindig az elvárásainknak megfelelően viselkednek, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Ez azt jelenti, hogy azok a gyermekek, akik rossznak gondolják magukat, »rosszul« is fognak viselkedni.”

Az elfenekelés, kiabálva ledorongolás, sarokba térdepeltetés és társaik azért sem alkalmasak arra, hogy helyes viselkedésre szoktassák a gyereket, mert éppen a lényegről terelik el a figyelmét: arról, hogy a helytelen viselkedése mit okozott mások számára. Ehelyett a figyelme – érthető okokból – arra terelődik, hogy a viselkedése milyen negatív következménnyel jár saját maga számára, és a jövőben azon igyekszik majd, hogy ezt elkerülje. Vagyis a gyermek számára az lesz a fontos, hogy ne csípjék nyakon és ne büntessék meg – nem pedig az, hogy helyesen cselekedjen (akkor is, ha nem figyeli senki). Azt tanulja meg, hogy csak a felnőttek jelenlétében kell követni a szabályokat – így hosszú távon külső tekintélyszemélyekre lesz szüksége, illetve hajlamos lesz külső tekintélyszemélyeket követni élete során (hiszen azt szokta meg gyerekként). Laura Markham szerint a büntetés egyvalamire biztosan nem alkalmas: arra, hogy a gyermekből társaira odafigyelni tudó, fejlett erkölcsi érzékkel rendelkező felnőtt váljon.

A büntetés aláássa a gyermekkel való szeretetkapcsolatot

Daniel Siegel és Tina Payne Bryson Drámamentes fegyelmezés című könyvükben a gyerek szemszögéből magyarázzák el, miként gátolja a büntetést (különösen a testi fenyítést) alkalmazó szülő saját magát abban, hogy megtanítsa a gyereknek a leckét, amit meg szeretne:

„…a gyermek már egyáltalán nem mérlegeli a saját tetteit. Ehelyett csak arra gondol, milyen igazságtalan és utálatos dolog volt a szülő részéről, hogy fájdalmat okozott neki – vagy akár milyen félelmetes volt a szülő abban a pillanatban. A szülő… megfosztja a gyermeket annak lehetőségétől, hogy átgondolja a saját viselkedését, és akár egy kis egészséges bűntudatot vagy lelkiismeret-furdalást érezzen.”

Tehát ahelyett, hogy fejlesztené a gyermeke lelkiismeretét, a szülő csak azt éri el, hogy ő lesz „a rossz arc”. A szülő immár nem olyasvalaki lesz a gyerek szemében, akivel megoszthatja a problémáit, hanem olyasvalaki, aki őellene van. A bizalom összetörik.

A büntetés nemcsak érzelmi síkon áll a szülő és gyermeke közé: nyomot hagy a gyermek agyfejlődésén is.

„Az agy fenyegetésként értelmezi a fájdalmat. Vagyis amikor egy szülő testi fájdalmat okoz a gyermekének, a gyermek megoldhatatlan biológiai paradoxonnal szembesül. Egyrészről mindnyájan azzal az ösztönnel születünk, hogy a gondozóinkhoz forduljunk védelemért, amikor bántódás ér bennünket, vagy félünk. Ám amikor a gondozó a fájdalom és a félelem forrása, amikor a szülő okozta a rettegést a gyermekben azzal, amit tett, a gyermek agya nagyon könnyen összezavarodhat. Az egyik agyi áramkör arra készteti, hogy próbáljon elmenekülni a fájdalmat kiváltó szülőtől, míg egy másik idegi áramkör arra ösztönzi, hogy forduljon biztonságért a kötődést jelentő szülőhöz. Tehát ha a szülő a félelem és a fájdalom forrása, az agy működése szervezetlenné válhat, mivel nem talál megoldást. Szélsőséges esetben ezt a szervezetlen kötődés egy formájának nevezzük. A kortizol nevű stresszhormon, amely egy ilyen szervezetlen belső állapotban, valamint a düh és rettegés személyek közötti, ismétlődő tapasztalata során termelődik, hosszú távon negatív hatással lehet az agy fejlődésére, mivel a kortizol mérgezően hat az agyra, és gátolja az egészséges fejlődést. A szigorú és kemény büntetés valójában olyan jelentős agyi elváltozásokhoz vezethet, mint például az idegi kapcsolatok, sőt akár az agysejtek elhalása.”

Talán már a fenti sorok elolvasása előtt is úgy véltük, „persze hogy nem fér bele a verés, elég a szobájába küldeni egy-két órára, hogy lehiggadjon”. Ám amikor a szülő ilyesféle „kizárást” alkalmaz, akkor valójában azt kommunikálja a gyermeknek, hogy ukmukfukk megvonhatja tőle a kötődést – ha a gyermek rossz passzban van vagy bármi miatt nem tudja magát kontrollálni, az azt jelenti, hogy nem szerethető. Ha ez nem lenne elég nyomós érv, Siegel és Bryson gyakorlati szempontból is megközelítik a kérdést: „Ezenkívül vajon milyen gyakran használják a gyermekek a kizárásban [szobafogságban] töltött időt arra, hogy elgondolkodjanak a viselkedésükön? A nem éppen jó hír a következő: a legfőbb dolog, amin ilyenkor töprengenek, az, hogy milyen utálatosak a szülei, amiért ezt tették velük.”

Ha ennyire káros a büntetve fegyelmezés, miért szokás még mindig?

A válasz kézenfekvő: mert a mai szülők többségét is így nevelték. A legtöbben kaptunk néhány atyai és anyai pofont, ledorongolást vagy szobafogságot. S amikor problémás nevelési helyzetbe kerülünk felnőttként, az ösztönös válasz, amivel reagálnánk, az lesz, amivel mi is találkoztunk gyerekkorunkban. Ehhez hozzájárul az, hogy a problémás nevelési helyzetek óhatatlanul beindítják bennünk a „harcolj vagy menekülj”, vagyis stresszválaszt, aminek következtében a stressz kiváltóját, vagyis a gyermeket – inkább ösztönösen, mint tudatosan – ellenségként észleljük.

Laura Markham egy érdekes paradoxonra is felhívja a figyelmet: A büntetés villámgyorsan képes leállítani a helytelen viselkedést – rövid távon ez tűnik a leghatékonyabb eszköznek, és a szülő úgy érzi, kontrollálni tudja a helyzetet. Ám a pofon, a kiabálás mögött gyakran éppen az áll, hogy a szülő tehetetlennek érzi magát, maga sem tudja, hogyan csitíthatná a hisztit, hogyan oldhatná ezt meg, és így „legalább” tesz valamit (ráadásul ettől, ha egy pillanatra is, de csend lesz). Ám ez a kontrollérzés hamis, hiszen épp a kontroll hiánya miatti félelemből táplálkozik a büntetés – és ennek nyomán a gyermekben egy kontrollvesztett, önmagából kikelt szülő képe maradhat meg.

Mit javasolnak a nevelési tanácsadók?

Fontos tisztázni, hogy sem a Békés szülő, boldog gyermek, sem a Drámamentes fegyelmezés kötet szerzői nem ostorozzák a szülőket azért, mert időnként „elszakad náluk a cérna”. Ők maguk is szülők, és követtek el hibákat szülői minőségükben; nehéz napja nemcsak a gyereknek, a felnőttnek is lehet. Térjünk vissza a kiindulópontunkhoz, vagyis hogy a gyermekkel való kapcsolatunk ápolása mellett fontos tartani a kereteket. Laura Markham szerint büntetés helyett kincset ér a szerető útmutatás:

„A gyermekek a mi útmutatásunkra vannak utalva, hogy el tudjanak igazodni a nagyvilág zűrzavarában. Sajnos a saját gyermekkori tapasztalataink és a társadalom üzenetei azt sugallják, hogy mindezt büntetéssel, kényszerítéssel és kontrollal tegyük. A fenyegetés (»Háromig számolok…«) vagy manipuláció helyett inkább leásunk a gyermek viselkedésének okáig, azaz a háttérben húzódó érzésekig. …minden szülő képes lesz megszólítani ezeket az érzéseket és táplálni gyermeke érzelmi intelligenciáját, így a gyermek megtanulhatja uralni a saját érzelmeit és következésképpen a viselkedését, és ez az, ami megteremti az önfegyelmet.”

Bővebben a szerető útmutatásról és arról, hogyan szólítsuk meg a gyermek érzéseit:

• Fegyelmezni – dráma nélkül?
• Hogyan adhatunk erős gyökereket a gyerekeinknek?
• 5 tanács, hogyan neveljünk kiegyensúlyozott és érett gondolkodású felnőttet a gyerekeinkből
  

A cikkhez felhasznált irodalom:

• Laura Markham: Békés szülő, boldog gyerek. A kiabálás vége és a kapcsolatteremtés kezdete. Ursus Libris, Budapest, 2016.
• Daniel Siegel – Tina P. Bryson: Drámamentes fegyelmezés. A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása. Ursus Libris, Budapest, 2015.