Sigmund Freud rájött, hogy az ember tetteit és érzéseit alapvetően befolyásolják tudattalan késztetései. Carl Rogers rájött, hogy az ember leginkább arra vágyik, hogy elfogadják és önmaga lehessen. A transzperszonális pszichológia elméletalkotói pedig felismerték, hogy az ember lelki működése szempontjából kiemelten fontos a személyes szférán túli, énjét meghaladó világ – vagyis a transz-perszonális aspektusok.

Abraham Maslow, Ken Wilber és Roberto Assagioli neve sokak számára ismerősen cseng, de nem könnyű összefoglalni, hogy mely nézeteikkel gyakoroltak alapvető hatást világ- és életszemléletünkre az ezredfordulón, amikor egyre inkább felismerjük, hogy az élet színpadán egyikünk sem központi szereplő, hanem az élet mindannyiunknál nagyobb, és összekapcsoltságban élünk egymással és a természettel. Mégis megkísérlem pár bekezdésben felvázolni ezt az alábbiakban, a Bevezetés a transzperszonális pszichológiába című válogatáskötetre támaszkodva.

Abraham Maslow és a fölérendelt célok

Maslow-t legtöbben a szükséglethiearchia-piramisról ismerik, illetve az önmegvalósítás eszméjéről, melynek lényege, hogy az egyén adottságait és tehetségeit kibontakoztatva éli az életét. Az önmegvalósító embereknek életük során részük van úgynevezett csúcsélményekben, amikor összekapcsolódást élnek át valami náluk nagyobbal – ez lehet a természetben megélt teljességélmény; megtörténhet egy eszme vagy ügy érdekében való munkálkodás közben, pl. ha egy kutatóorvos feltalál egy formulát, amely emberek ezreinek életét mentheti meg, az szárnyakat adó élmény; csúcsélményt élhet át az is, akinek fontos díjjal ismerik el több évtizedes munkásságát, stb. Csúcsélmény átélésekor minden kitágul és minden összegződik.

Maslow az önmegvalósítást nem önös, önmagunkról szóló tevékenységnek látta, hanem olyasminek, amit a nagyobb jóért teszünk. Az önmegvalósító egyén egy nagyobb egész része, térben és időben egyaránt, és ehhez a fölérendelt egészhez járul hozzá a munkájával. Azzal, hogy pszichológiailag magasabb szinten működik, a közösségét gazdagítja – és szolgálja. Maslow számára ezt jelentette a transzperszonális tartomány: önmagunkat meghaladó célokat követni, és részévé válni a teljességgel működő emberek közösségének. Valahogy úgy, ahogyan ebben a látomásában is leírja:

„…amikor az egyetemi ballagáson unatkozni kezdek, és kissé komikusan érzem magam a hagyományos köpönyegben és kalapban, majd hirtelen magam is az örökkévalóság által meghatározott szimbólummá válok, és több leszek, mint az, aki unatkozik és morcos egy bizonyos helyen és időben. Nálam ez úgy volt, hogy látomásomban vagy képzeletemben a ballagók sora egyszer csak megnyúlt, messze-messze belenyúlt a jövőbe, sokkal messzebbre ért, mintsem hogy szememmel követni tudtam volna, az elejénél pedig Szókratész állt. Ez szerintem olyasmit jelenthetett, hogy sok olyan ember, akik előttünk járnak, már régen ott voltak, generációkkal előbb is, és hogy én az előttem járó nagy tudósok és gondolkodók követője vagyok, és az ő nyomdokaikban járok. Látomásomban az is megjelent még, hogy a sor mögöttem egy homályos, ködös végtelenségbe nyúlt, ahol még meg sem született emberek fognak az egyetemi ballagáshoz, a tudósok, gondolkodók és filozófusok menetéhez csatlakozni. Beleborzongtam abba az érzésbe, hogy egy ilyen menet része vagyok, és éreztem ennek méltóságát, éreztem a hagyományos viselet méltóságát, sőt, e menethez tartozóként még a saját személyem méltóságát is. Ez annyit tesz, hogy jelképpé váltam, több lettem, túlléptem a testhatáraimon. Nem voltam igazán egyén. Az örök tanító „szerepében” is voltam. Én voltam a tanító platóni lényege.”

Roberto Assagioli és a tudatfeletti

Az olasz származású Roberto Assagioli olyan nagy elődök tanait továbbgondolva alkotta meg saját pszichológiai rendszerét, mint – többek között – C. G. Jung és William James. Kidolgozta az emberi psziché „belső felépítését”, amelyet tojásdad formaként ábrázolt, és olyan részekre osztott, mint az alsó és a középső tudattalan, a tudat és a tudatos én, a tudatfeletti és a kollektív tudattalan.

Jelen témánk szempontjából ez utóbbi kettő érdekes. A tudatfeletti a psziché tojásra emlékeztető ábrájának felső harmadában helyezkedik el, és Assagioli szerint a személyiség erről a részről nyeri az olyan, nehezen értelmezhető, szinte „a semmiből” érkező tartalmakat, mint az intuíció, a kreativitás, az ihlet, a nagyszabású cselekedetekre szólító elhívás és elhivatottság, az altruista szeretet, a megvilágosodás (történjen bár spirituális vagy filozófiai értelemben). A tudatfeletti tehát a psziché részét képezi, és a pszichét gazdagító magasabb rendű működések forrása.

Ehhez képest a kollektív tudattalan (amit a jungi pszichológiából az archetípusok helyeként, „az emberiség közös kincsesládájaként” ismerhetünk) nem a pszichén belül helyezkedik el, hanem körülötte. Körülveszi a tojásdad pszichét, és mondhatni kitölti az emberek tojásdad pszichéi közti teret. „Tojásdiagramunk külső vonalát »határoló«, de semmiképpen sem »elválasztó« vonalnak kell látnunk – írja Assagioli. – Hasonlít a sejtek membránjához, amely állandó és tevékeny cserefolyamatokat biztosít azzal a testtel, amelyhez a sejt tartozik. A »lelki ozmózis« folyamatai állandóan zajlanak, mind a többi emberrel, mind pedig az általános pszichés környezettel. Az utóbbi megfelel annak, amit Jung »kollektív tudattalannak« nevezett…” Tehát Assagioli értelmezésében a kollektív tudattalan amolyan köztes pszichés tér, ahol az egyes emberek közti pszichés hatások közlekedhetnek, ahol az emberi közösség pszichés lenyomatai megtalálhatók, és ahonnan az egyéni psziché felfoghatja a tartalmakat. Nemcsak tér, hanem kötőanyag is egyben.

Assagioli szerint az ember kettősséget él meg: önálló, elkülönült lény, ugyanakkor beágyazott egy nagyobb egységbe. Tudata és tudatos énje felé több irányból érkeznek hatások: komplexusok és személyes gyengeségek sugalmazásai (az alsó tudattalanból), fantáziaképek, külső elvárások, a közgondolkodás különféle áramlatai stb. – nem csoda, hogy nem ismeri ki önmagát és eltéved saját és a tágabb közeg labirintusában. A viharos belső élményeket az csillapíthatja, ha az ember kiismeri a psziché egyes alkotórészeit, megismeri a belőlük érkező tartalmakat, és integrálja őket – ez az Assagioli-féle pszichoszintézis folyamata.

Ken Wilber és a felsőbb tudatszintek

Nincs olyan filozófiai, tudományos és vallási irányzat az ezredfordulóig, amelyben Ken Wilber ne merítkezett volna meg… ez a tág perspektíva tette képessé arra, hogy felismerje, a pszichológia által korábban a csúcsnak tekintett teljességgel működő, önmegvalósító személyiségtől is van „felfelé”.

Wilber szerint az emberi tudat – miként az emberi közösségek és társadalom – működése hierarchikus szinteken valósul meg, és a primitívtől az egyre magasabb szintek felé halad. A tudatszintek magukban foglalják a gondolkodásmód és az érzelmek megélésének színvonalát (pl. a tekintélyelvűség, a kirekesztő gondolkodás az alsóbb szintek sajátossága), az egyén világképét és azt, hogy mennyire van tisztában a többi emberrel való összekapcsoltsággal, mennyire ismeri fel az ellentétek mögött az egységet és az azonosságot, és még egy sor olyan dolgot, amelyek már nem is a pszichológia, inkább a spiritualitás hatáskörébe tartoznak. S ahogy Wilber filozófiai és spirituális felfedezőútja során – miközben mindent befogadott és magáévá tett, amivel találkozott – eljutott a keleti vallásokig, rájött, hogy az emberi működés szintjeibe ezeket is be kell venni. S hogy az a tudati működés, amelyre a jógik, a különleges meditációs technikákat gyakorló szerzetesek, vagy épp a keresztény misztikusok képesek, valamint az ehhez kapcsolódó pszichés tapasztalások már nem is, úgymond, pszichések, hanem kozmikusak: meghaladták a psziché határait, vagy épp kitágították őket a végtelenbe (vagy a jó ég – és a jógi – tudja, mit csináltak a psziché határaival ezek a gyakorlatok).

Újabb munkáiban (pl. Integrál meditáció c. könyv) Wilber megkülönbözteti a felébredést és a felnövést. Míg a felébredés a „tudatállapotok szivárványába” tett felfedezőutak, a spirituális gyakorlás hatására bekövetkező különleges tudati tapasztalásnak tekinthető, addig a felnövés a pszichológiai értelemben vett éretté válást jelenti (pl. az emberi játszmák elhagyása, a személyiség árnyékos oldalának integrálása stb.) A kettő valamelyest összefügg, de nem azonos – ezért van, hogy az az ember is érett lehet pszichológiailag, aki nem ismeri a meditáció különleges tudatállapotait, és a megvilágosodott embernek is lehetnek lelki mélyrepülései.

A transzperszonális pszichológia 1950-es évek végétől kibontakozó, a '60-as évektől pedig számos megtermékenyítő vitát indító irányzata megnyitotta a pszichológia határait a spiritualitás és a vallásosság, illetve az életfilozófiák felé. A teljesebbé válás, az önmagunkon túlmutató fejlődés gondolata életszemléletté és etikává vált, amely alapjaiban határozza meg, hogy a 21. században miként gondolkodunk önmagunkról, a lehetőségeinkről, az életben és világban betöltött helyünkről.

Kapcsolódó cikkek:

• Te megtaláltad már a daimónodat? Életfeladatunk és személyes küldetésünk
• Vajon milyen lesz a jövő? Abraham Maslow jövőképe az igazságosabb és lehetőségeit kibontakoztató társadalomról

A cikkhez felhasznált forrásmunka:
Bevezetés a transzperszonális pszichológiába. Válogatás Abraham Maslow, Roberto Assagioli és Ken Wilber írásaiból. Ursus Libris, Budapest, 2006.