Habár a tudatos emlékeink 2-3 éves korunkig nyúlnak vissza, sokkal többet őrzünk abból, ami életünk hajnalán történt velünk – írja Franz Renggli pre- és perinatális terapeuta. Sőt, korai élményeink felnőttkorban is hatást gyakorolnak életünkre, és sok megmagyarázhatatlan lelki tünet hátterében állnak. Vajon miként lehetséges ez?

Franz Renggli Aranykapu az életbe című könyvében közérthetően és olvasmányos stílusban ír arról, hogyan maradnak életünk részei hosszú távon az első hónapok lenyomatai, egyúttal megnyugtat minden olvasót: ha sérülések történtek életünk első időszakában, amelyeket elfeledtünk, pontosabban soha nem is voltunk tudatában, lehetséges begyógyítani ezeket a sebeket.

Renggli a születésre az élet „első nagy átmeneteként” tekint – az élet a fogantatással kezdődik, majd a magzat folyamatosan fejlődik a méhben, és már ebben a kezdeti időszakban egyre jobban kinyílik a világ felé. S amikor eljön az idő, a születés próbatételei után, végigküzdve magát a szülőcsatornán, megérkezik a szüleihez, a méh félhomályos és meleg közegéből a a harsány, színes és ingergazdag külvilágba.

Az emberi életútba kultúrától függetlenül több fontos fordulópont illeszkedik. A kezdet és a vég – vagyis a születés és a halál – az élet két sarokköve, a kettő között pedig olyan, tradicionális rítusok által keretezett események emelkednek ki a hétköznapokból, mint a felnőtté vagy épp a szülővé válás.

Míg száz évvel ezelőtt is szertartással, ünneppel ülte meg a közösség az élet fontos átmeneteit, addig napjainkra eltűntek ezek a hagyományok. Nem mernék állást foglalni, hogy ez ok vagy következmény, de tény, hogy a gyerek- és felnőttkor között egyre halványul az átmenet, és számos esetben részleges vagy elmarad a szülőkről való leválás – nem ritka, hogy egy harmincéves felnőtt a szüleivel él, akár anyagilag függő helyzetben.

Heinz-Peter Röhr német biblioterapeuta egy különleges könyvben járja körül a problémás leválás témáját: a Grimm testvérek A libapásztorlány című meséjén keresztül mutatja be, milyen családi konstellációban válhat a gyerekből kapaszkodó és bizonytalan felnőtt. A Kiút a függőségből könyv felfejti a több száz éves mese bölcsességgel átitatott rétegeit, egyúttal reflektál modern korunkra is.

Opera előadáson voltam a hétvégén (az egyik legjobb rendezésen eddigi életemben). Turandot és Calaf hol véres, hol megríkató drámáját néztem és hallgattam végig, és ahogy feszülten figyeltem az egyszer vérszínben, másszor napfényben fürdő díszletet, Turandot holdat idéző jelmezét, és ittam magamba a hangokat, jelenetről jelenetre egy jungiánus történet bontakozott ki a szemem előtt.

A jungiánus pszichológia sokak számára nehezen megfogható (mik azok az archetípusok? hogy képzeljem el a kollektív tudattalant?). C. G. Jung munkásságát tanítványai, köztük Marie-Louise von Franz vitték és magyarázták tovább. Von Franz Az álmok útján című könyvében álomelemzések segítségével vezet végig a tudatalatti ösvényein, rámutatva, hogy a kollektív tudattalan milyen erős hatást gyakorol ránk – modern világunkban is. Bizonyos ősrégi érzelmi konstellációk több ezer éve újra és újra megelevenednek az emberekben és élettörténetükben, megmagyarázhatatlan erőket keltve életre bennük a racionalitás világán túl, átszűrődve a mítoszokba és a művészeti alkotásokba is.

René Magritte: La condition humaine (Az emberi állapot)

Előző bejegyzésemben éppcsak pedzegetni kezdtem Abraham Maslow gondolatai nyomán, hogy az egyenlőségen és együttműködésen alapuló társadalom alapja, ha a közösség olyan tagokból áll, akiknek egyformán lehetősége van szabadon kibontakoztatni képességeiket, tehetségüket, és ezáltal tágabb csoportjukat is gazdagítják. Ez a vízió csak a jéghegy csúcsa – a jéghegy alja pedig valahol ott kezdődik, hogy „Melyek azok a bennem szunnyadó képességek, amelyeket kibontakoztatni szeretnék? Milyen tevékenységek bírnak számomra értelemmel? Ki is vagyok én?”

Közhellyel élve, mielőtt önmegvalósításba fognánk, meg kell találnunk önmagunkat. És nem a szemünk előtt elhúzó utcai óriásplakátokról, a médiából látott ilyen-olyan imázs vagy hozzátartozóink elvárásai alapján – ha így teszünk, nem önmagunkat, hanem egy hamis ént fogunk megvalósítani. A belső, szilárd alapra kell ráakadnunk, amit úgy hívnak, önazonosság, és amiről tudjuk: „Igen, ezt képviselem a világban.”

Veit Lindau coach Fogadj örök hűséget magadnak című kötetében frappánsan rávilágít, hogy két út áll előttünk: vagy harcolunk, vagy békét kötünk magunkkal. „Ahányszor megpróbálunk mások lenni, mint akik valójában vagyunk, kezdetét veszi egy belső harc. Ha azt gondoljuk, kedvesebbnek, bátrabbnak, okosabbnak stb. kellene lennünk, a jelenlegi állapotunk ellen fordulnunk. Ahelyett, hogy felszabadultan elfogadnánk és kíváncsian megfigyelnénk azt, görcsösen erőlködünk. Ítélkezésünk ellenállást vált ki, és az, amit elutasítunk, csak még inkább felerősödik.”

Abraham Maslow-t nem kell bemutatni: mindenki találkozott már piramis-modelljével és az emberi szükséglethierarchiával kapcsolatos elméletével. Azonban azt már kevesebben tudják, hogy Maslow a jövő társadalmával kapcsolatban is érdekes gondolatokat fogalmazott meg, amelyek a tehetség szabad kibontakoztatása és ezen keresztül a nagyobb igazságosság felé mutatnak. Magyar nyelven a Bevezetés a transzperszonális pszichológiába című kötetben olvashatók Maslow teljességgel működő társadalommal kapcsolatos meglátásai. A könyvet lapozgatva belém csapott a lelkesítő felismerés, hogy már a jelenben is számos olyan törekvés létezik, amely Maslow felfogása felé mutat. Az alábbiakban ezekről is szó esik.

A jövő társadalmának alapjait ma rakjuk le (igen, már a mai napon, a most meghozott döntéseinkkel is). Ezért – a felnőttként ránk ruházott felelősségnél fogva – különösen fontos, hogy a maguk mélységében átgondoljuk, mely értékek és elvek mentén éljük az életünket, milyen mintát közvetítünk a jövő generációknak, az olyan fölérendelt kérdésekben is, mint az élet értelme vagy az értelmes élet mibenléte. Hiszen ők azokon az alapokon építkeznek majd tovább, amelyeket mi raktunk le.