A stresszt egészen a közelmúltig elementárisan rossz helyzetekkel kapcsolta össze a köztudat és a tudományos világ: hajszoltsággal és kimerültséggel, sorscsapásokkal és veszteségekkel. Úgy tartottuk, a stressz átélése önmagában is rossz, a nehézségektől függetlenül, mert a stressz árt az egészségnek és megrövidíti az életünket. S immár nemcsak a problémák, hanem a stressz miatt is stresszelni kellett… Ám az elmúlt évek kutatásai feltárták, hogy nem egészen így áll a helyzet.

Kelly McGonigal, a Stanford Egyetem kutatója és egészségpszichológus, átmazsolázta az elmúlt évek új megközelítést közvetítő stresszkutatásait és stresszkezelési módszereit, majd A stressz napos oldala című könyvében adta közre ezt a szerteágazó tudást. Alapgondolata egyszerű, ám radikális: ha más szemmel tekintünk a stresszre, nem az ellenségünk lesz, nem egy újabb csapás az életünkben, hanem erőforrás.

Ha eddig a stresszre gondoltunk, talán úgy éreztük, összecsapnak a fejünk felett a hullámok, belefulladunk a teendőinkbe, az elvárásokba, a balszerencse-sorozatba. McGonigal rávilágít, hogy a stressz valami egészen mást jelent: a biológiai stresszreakció, vagyis a stresszhelyzetben a szervezetünkben lezajló változások nem ellenünk, hanem értünk vannak. Többleterőforráshoz juttatják a szervezetünket éppen azért, hogy ügyesen meglovagolhassuk a hullámokat.

Arra kérem a kedves Olvasót, szánjon arra öt percet, hogy végigtekintsen az életén, és elgondolkodjon az alábbi kérdésen: van az életében olyasmi, ami bosszantja, ami kellemetlenséget jelent, ám ez mégis újra és újra visszatér? Lehet szó egy álomról, egy élethelyzetről, egy embertípusról, ami azonnal beindítja a reakciót: „jaj ne!”. Ha még futja rá ebből az öt percből, amit talán egy nyugtató fürdő vagy lassú teaszürcsölés közben talál a napjában, vegye számba azt is, hogy pontosan mi az, ami annyira irritáló?

A jungiánus pszichológia több fontos felfedezéssel ajándékozott meg minket az emberi pszichéről, többek között azzal a bölcsességgel is, hogy ha úgy érezzük, falra mászunk valamitől vagy valakitől, akkor érdemes magunkra figyelnünk – mert talán sikerül meglátnunk azokat a részeinket, amelyek eddig árnyékba borultak. Marie-Louise von Franz analitikus, C. G. Jung tanítványa azt írja, e mögött a jelenség mögött az áll, hogy „a legtöbb ember nincs teljesen tudatában a személyiségvonásainak”. Amit nem ismerünk, pontosabban nem akarunk tudni saját magunkról, az száműzetésbe kerül személyiségünk ún. árnyékrészébe. Ám e tulajdonságaink hírt adnak a létezésükről – ahogy arról Von Franz is számos példát hoz Az álmok útján című könyvben –, az álmainkban, a kapcsolatainkban.

Igazán mély konfliktusba csak azokkal keveredhetünk, akik fontosak számunkra… Mert aki nem fontos nekünk, azzal konfliktus esetén takaréklángra vesszük a kapcsolatot – igyekszünk elkerülni az irodában, vagy mindössze három mondatot váltunk vele a családi összejövetelen. Egyszóval határt képzünk – ezzel el van intézve. De ha valaki fontos számunkra, akkor megpróbáljuk megjavítani, ami elromlott – rendbe hozni a nézeteltérést.

Riekje Boswijk-Hummel pszichoterapeuta, aki Harag című könyvében részletesen elemzi a harag és az emberi konfliktusok dinamikáját, leszögezi, hogy az ilyen helyzetekben nem maradhatunk érintetlenek. Akár mi érezzük úgy, hogy megsértettek, akár a másik ember kommunikálja felénk, hogy megsértettük, az elkerülhetetlenül megrengeti az önmagunkról és a másikról alkotott hiedelmeinket.

Megosztani és elismerni

Tegyük fel, hogy a párunk a hétvégén egyedül hagyott, pont akkor, amikorra mi közös időtöltést terveztünk, és elment futni, belemerült a zenehallgatásba, és a világért se lehetett előhívni a bunkeréből. Ebből aztán komoly összezördülés lett, pláne, hogy ez már a sokadik eset volt egy hosszú sorozatban, amikor úgy éreztük, magunkra maradunk a társunk mellett. Ugyanez fordítva is történhetett: a párunk azt jelzi felénk, hogy nem vesszük őt komolyan. S mivel a párunk fontos számunkra, ha meg akarjuk őrizni a vele való kapcsolatot, nem emelhetünk kerítést, nem zárhatjuk le a határt: beszélgetést kell kezdenünk arról, ami van, vagyis erről a fájdalomról.

A legtöbben azt hisszük, hogy ha elérünk egy áhított célt – tágasabb otthonba költözünk apró lakásunkból, megkapjuk azt a pozíciót, amit megérdemlünk, végre megvalósítjuk a bakancslistánk első helyén álló tervet –, elérünk a boldogság kapujába, és nyugodtan kinyújtóztathatjuk a lábunk. Ám a boldogság, a „jól vagyok” érzése nem akkor következik be, ha… hanem mellénk telepedhet bármelyik pillanatban – ha teszünk érte.

Rick Hanson neurológus és pszichoterapeuta módszere, melynek lényege, hogy a mindennapjaink részévé tehetjük azokat a pozitív érzelmeket, amelyek megemelik a jóllétünket és az élettel való elégedettségünket, egyre szélesebb tömegek számára jelent útmutatást a személyes boldogságindexük javításához világszerte. A módszer végre Magyarországra is megérkezett – akár már ma elkezdhetjük elsajátítani a Sírjak vagy nevessek? című kötetből.

Szülőként a legtermészetesebb vágyunk, hogy gyermekeink az élet kihívásait sikerre vivő, emberi kapcsolataikban harmóniát találó, kiegyensúlyozott felnőttekké cseperedjenek. S annak érdekében, hogy ez sikerüljön, sokat tehetünk. Az alábbiakban összegyűjtöttünk 5 tanácsot ahhoz, hogy gyermekeink azokká a nagyszerű emberekké váljanak, akiket már akkor is láttunk bennük, amikor babakorukban a szemükbe néztünk. A tippekért Daniel Siegelt és Tina Payne Brysont illeti köszönet, akik A gyermeki elme című kötetükben az alábbi tanácsok mellett számos gyakorlatot és stratégiát is bemutatnak ahhoz, hogyan segítsük elő gyermekeink egészséges és integrált pszichológiai fejlődését.