Opera előadáson voltam a hétvégén (az egyik legjobb rendezésen eddigi életemben). Turandot és Calaf hol véres, hol megríkató drámáját néztem és hallgattam végig, és ahogy feszülten figyeltem az egyszer vérszínben, másszor napfényben fürdő díszletet, Turandot holdat idéző jelmezét, és ittam magamba a hangokat, jelenetről jelenetre egy jungiánus történet bontakozott ki a szemem előtt.

A jungiánus pszichológia sokak számára nehezen megfogható (mik azok az archetípusok? hogy képzeljem el a kollektív tudattalant?). C. G. Jung munkásságát tanítványai, köztük Marie-Louise von Franz vitték és magyarázták tovább. Von Franz Az álmok útján című könyvében álomelemzések segítségével vezet végig a tudatalatti ösvényein, rámutatva, hogy a kollektív tudattalan milyen erős hatást gyakorol ránk – modern világunkban is. Bizonyos ősrégi érzelmi konstellációk több ezer éve újra és újra megelevenednek az emberekben és élettörténetükben, megmagyarázhatatlan erőket keltve életre bennük a racionalitás világán túl, átszűrődve a mítoszokba és a művészeti alkotásokba is.

René Magritte: La condition humaine (Az emberi állapot)

Turandot, a Szfinx

Puccini nem csigázza a kíváncsiságunkat – már a nyitójelenetben kihirdettetik, hogy Turandot, Kína hercegnője annak a királyi sarjnak adja kezét, aki három kérdésére válaszol. Ám az az ifjú, ki rosszul felel, netán szólni sem tud a csavaros feladványt hallva, halállal lakol. Így történt, hogy Peking népe bizony nem maradt nyilvános kivégzés nélkül már hosszú idő óta. A főhős, Calaf – bár nevét csak az opera végén tudjuk meg – megfejthetetlen erőtől hajtva (na jó… Turandot szépségétől hajtva – még a hölgy illatát is méltatja az egyik áriában…) jelentkezik a próbatételre.

Alighanem néhány olvasónak bevillant most az Oidipusz-mítosz, amelyben egy hasonlóan pusztító szándékú lény, az oroszlántestű, emberfejű, szárnyas Szfinx tesz fel agyborzoló rejtvényeket Oidipusznak, hasonlóan szigorú feltételekkel. Turandot, Szfinx, és még ki tudja, hány történet szereplője a kegyetlen nő (lény), aki elveszi a „megfelelni nem tudó, elégtelen” férfi életét – minden bizonnyal egy mély, kollektív alaphelyzettel állunk itt szemben. Nem ami a hús-vér nőt, Turandotot illeti (ő „más tészta” lesz, majd látni fogjuk), hanem ami a férfiban lévő nőképet illeti – vagyis a nőt, aki a férfiban él. S ezzel el is érkeztünk az ősképek és a kollektív tudattalan világához.

„Az emberiség nagy kincsesládája”

Jung szerint a személyes élettörténetünk során kialakult tudattalanunk mellett mindannyiunkban, a világ minden népének minden tagjában létezik egy olyan tudattalan rész is, amely bizonyos univerzális érzelmi alaphelyzetek leképeződése. Az első pszichológus, akivel életem során találkoztam, „az emberiség nagy kincsesládájaként” érzékeltette számomra a kollektív tudattalant anno. Idetartozik például a rítus, amikor a fiú felnő, leválik az anyjáról, majd férfivá érik. Idetartozik a nőből asszonnyá érés és az életet adás rítusa is. Ezeket az alaphelyzeteket érzelmi szempontból hasonlóan éli meg minden ember a sivatag lakóitól a felhőkarcolók legfelső emeletén élőkig.

Az ember sok évezredes története során ezekből a kollektív érzelmi alaphelyzetekből legendák és mítoszok születtek, a próbatételek sikeres megoldóiból pedig hősök. A királyfi, aki legyőzi a sárkányt, hogy megmentse a királylányt a toronyból, valójában az egyre fullasztóbb anyai kötődés alól szabadítja fel magát, hogy felnőtt férfiként egy felnőtt nő társa lehessen. Álmainkban gyakran megjelenik, ha valamilyen kollektív alaphelyzetet élünk meg, és ehhez sokszor a mítoszokból „kölcsönzünk” képeket, motívumokat; talán nem pont sárkánnyal hadakozunk, hanem tapadós, húszkarú polippal. Az ilyen álmokat nevezi Jung nyomán Von Franz archetípusos álmoknak.

Turandot, a pusztító anima

Az archetípusok kollektív belső képek, amelyek szoros kapcsolatban vannak az univerzális érzelmi alaphelyzetekkel, és kivetülnek az álmainkban, de akár az emberi kapcsolatainkban is (ez történt szegény Calaffal). Például minden férfiban él egy nőkép, vagyis egy kép arról, hogy milyen a nő, és milyen a vele való kapcsolat – ezt nevezte Jung animának. Ugyanígy minden nőben él egy kép arról, hogy milyen a férfi, és milyen a vele való kapcsolat – ez az animus.

Von Franz remekül érzékelteti, hogyan függ össze univerzális tapasztalás és személyes történet: „Természet anyánk az összes élet anyaméhe. Nem tart vissza semmit, mindig csak ad. Viszont ő a sír is. Könyörtelenül öli és pusztítja az összes élőlényt. Az első asszony, akivel egy gyermek életében találkozik, az anyja, akinek az az egyetlen célja, hogy csillapítsa gyermeke éhségét, gondozza a testét, szolgálja a kényelmét. Óriási a hatalma. Csókjaival elmulasztja a fájdalmat, karjaival álomba ringat. Minden testi és érzelmi szükségletet kielégít. Ez az anya és gyermeke közötti anyai kapcsolat a Természet egyik legszebb misztériuma. Ám a Természet ugyanakkor kegyetlen is. Mikor felnőttkorba lép, a fiúgyereknek el kell hagynia a gyermekkor meleg fészkét, mert csak akkor tud kilépni a világba, és akkor tudja megépíteni a sajátját. Lélektani értelemben el kell szakadnia az anyjától, hogy férfivá váljon, és egy új kapcsolati módban szülessen újjá. Máskülönben elpusztítja, elnyeli az anyja, és örökre a fiacskája marad, akinek a kapcsolatokra való képessége a gyermeki függőség és a lelki vérfertőzés rémálmában ragad.”

A „pusztító anya” tehát az, aki „elnyel”, aki túlságosan köt, nem enged leválni. Ilyenkor a férfiban olyan kép alakul ki a nőről, hogy a nő fojtogat, elnyom, „zsarnok”, „sárkány”. S nem kell sok, hogy az immár felnőtt férfi beleszeressen egy nőbe, akire tökéletesen illik a pusztító anima képe.

Turandot, a transzgenerációs trauma áldozata

Látjuk tehát, hogy nem véletlenül sodródott Calaf Turandot próbatétele felé (az asszony illata, igen… de ennél többről van szó): a benne élő nőkép, az anima sodorta oda. Ez tehát Calaf oldala a történetből.

Ám fontos látnunk Turandotot is, Calaf szemén túl. S itt jön a képbe Puccini zsenialitása (vagy a korabeli „történetfelelős” zsenialitása), aki látja, hogy Turandot nem a semmitől vált ilyen „véreskezűvé”. Turandot híres áriájában visszautazik a történelmi múltba, amikor Peking sok ezer évvel korábban súlyos támadást élt meg; bújt a nép, mert felkoncoltak, akit értek. Ám Turandot „ősanyja”, Peking akkori hercegnője számára nem volt menekvés: egy idegen harcos elhurcolta, „majd ifjú ajkán rövidesen elhalt a sóhaj”. S Turandotban tovább él a múlt: megfogadja, hogy „ősanyjáért” meglakol a férfinem – halott mind, akinek fejében megfordul, hogy az ő tisztaságát elveszi.

Hogyan gyakorolhat hatást a jelenre egy sok száz évvel korábban történt tragédia? Erre a kérdésre Angster Mária adja meg a választ Ikertörténetek című könyvében:

„…ismert jelenség, hogy az ember időnként lényegesen nagyobb energiákkal reagál egy-egy eseményre vagy helyzetre, mint ahogy az indokolt lenne. Ha tehát az egyes ember élettörténetét nézzük, nem találjuk a magyarázatot. Bert Hellinger a pszichoterápiás megfigyelései során jutott arra a következtetésre, hogy az élet szempontjából fontos csoportok tagjai között egy láthatatlan összeköttetés-rendszer működik. Ezt ő és munkacsoportjának tagjai különböző nevekkel illetik: családi lélek, mindentudó mező, tudásmező, családi rendszer, vagy csak a rendszer. Mindegyik elnevezés azt a tapasztalatot írja le, hogy az a valami, ami összeköti egymással a családba tartozó embereket, egy, a családtagok fölé rendelt rendszerként működik. Ez annyit jelent, hogy működési törvényei kényszerítő erővel hatnak a tagok sorsára, sokszor felülírva a személyes szándékaikat is. Másrészt tartalmazza az összes csoporttaggal kapcsolatos összes létfontosságú információt, függetlenül attól, hogy a csoport tagjai tudnak-e egymásról és ezekről az információkról, vagy sem. A családállítás módszere tulajdonképpen ennek a rejtett információs rendszernek a »megkérdezése«.”

Tehát a bosszú, amelyért Turandot őse kiált, ám véghez vinni már nem volt módja, Turandot örökségévé vált a családi rendszer erőterében.

A kollektívből a személyesbe

Calaf szemében pusztító a nő, s Turandot szemében pusztító a férfi… ahogy mondani szokták, innen szép győzni. Hogy lesz-e happy end ebből a nem túl biztató konstellációból az opera végén, nos… inkább nem spoilerezek. Amellett, hogy az előadás végén megemeltem a kalapom Puccini (vagy a történetfelelős) előtt, mert két olyan pszichológiai irányzat tudását is beleszőtte egyetlen műbe, ami jóformán még nem is létezett vagy gyerekcipőben járt az opera születésének idejében, elgondolkodtam, vajon hány, az utcán futkározó ember életében munkálnak hasonló erők, úgy, hogy még csak nincs is tudatában – talán egy cseppet kevésbé szélsőséges cselekedetekben nyilvánulva meg. Hiszen ha erről szólnak a mítoszok és a költemények, alighanem mi magunk is hasonló történeteket játszunk végig saját életünk díszletei között, a külvilágnak felvett szerepeink álarca mögött.

A álmokban megjelenő motívumokról és a tudattalanhoz való kapcsolatukról részletesen ír Fraser Boa Az álmok útján c. könyve (Ursus Libris, Budapest, 2006), amely a szerző és Marie-Louise von Franz beszélgetéseinek kivonata.

Családállítás témában érdemes elolvasni Angster Mária Ikertörténetek c. könyvét (Ursus Libris, Budapest, 2013).