„Szeretném, ha szeretnének”, mondta ki Ady Endre mindannyiunk legmélyebb vágyát. Az érzés, hogy szeretnek, becsülnek, fontosak vagyunk, elengedhetetlen ahhoz, hogy magabiztosan és kiegyensúlyozottan járjunk-keljünk a világban. Ha azonban mélyen belül értéktelennek tartjuk magunkat, akkor hajlamosak leszünk kiolvasni embertársaink szavaiból azt az üzenetet, hogy nem vagyunk elég jók, és senki nem vágyik a társaságunkra.

Virginia Satir pszichoterapeuta úttörő módon felismerte a család és a családi előtörténet szerepét a pszichés problémák kialakulásában, illetve hogy a belső egyensúly szempontjából alapvetően fontos az egészséges önbecsülés, amelynek gyökerei (vagy azok hiánya) szintén a családból erednek. Terápiás gyakorlatát, alapvetéseit A Satir-modell című könyvből ismerhetjük meg magyar nyelven.

„Ezt is elviszem magammal”, énekelte Kollár-Klemencz László és a Kistehén Tánczenekar Erdős Virág versét, alighanem egy egész generáció életérzését kifejezve: egy (maximum két) bőröndbe csomagolni az életünket, és – hosszabb, még hosszabb vagy minél hosszabb időre – távozni Magyarországról „fényesebb horizontok” felé, miközben búsulva búcsúzunk az otthon maradóktól, és dobogó szívvel várjuk, vajon mi vár ránk…

Szűcs Nóra külföldön élőkkel foglalkozó kutató és coach új megvilágításba helyezi a kiköltözést Szárnyak és gyökerek című könyvében: a külhonba távozók nem egészen azt találják a magyar országhatárokon kívül, amire számítanak. Sorozatos meglepetésekben lesz részük, nemcsak az új kultúrával, hanem önmagukkal kapcsolatban is.

Van, hogy az élet olyan kihívás elé állít, hogy a megoldáshoz messze-messze el kell távolodnunk attól a helyzettől, életfelfogástól, amiben éppen vagyunk – mind földrajzi, mind pszichológiai értelemben. Arra hív az élet, hogy lépjük át a határokat: szűkebb közegünk külső határait és saját belső határainkat is.

Kristin Neff kutatópszichológus és önegyüttérzés-tréner egy humorral teli, elgondolkodtató, sőt megdöbbentő vallomást tár az olvasók elé Együttérzés önmagunkkal című könyvében. Mesél autista fiáról, Rowanról, aki – mint minden autista – saját világába zárkózott és nem vagy alig kommunikált a környezetével. Feszültségkeltő helyzetekben – mint amilyen a bevásárlás a közeli szupermarketben – visítórohamok törtek rá, illetve hároméves korában még egyetlen szót sem ejtett ki, és nem volt szobatiszta. Ezért Kristin és a férje, Rupert elhatározták, hogy bármilyen lehetőséget megragadnak, ami a gyógyulás esélyét villantja fel számukra.

Az elmúlt évtizedekben a pszichológusok számos fórumon írtak és beszéltek arról, milyen eszközökhöz nem szabad nyúlni a gyereknevelésben: a testi fenyítéshez, az agresszió testi és verbális formáihoz, a fenyegetéssel és büntetéssel való fegyelmezéshez. Sok szülő (nagyszülő, pedagógus stb.) kétségbeesetten és tanácstalanul tárja szét a kezét a problémás nevelési helyzetekben, hogy „oké, így nem szabad, de akkor mit tegyek?”.

Daniel Siegel és Tina Payne Bryson Drámamentes fegyelmezés című könyvükben a megüresedett fegyelmezési-gyereknevelési repertoárt töltik meg új módszerekkel, amelyek az agykutatás eredményein, valamint terápiás és saját szülői tapasztalataikon alapulnak.

„Már megint…” Mindannyian tudjuk, hogy az így kezdődő mondatok és gondolatok hogy fejeződnek be…: „elszúrtad, gyenge voltál, feladtad… egyszóval kudarcot vallottál”. S akiknek hasonló lemez pörög a fejükben, akik túl szigorúak és folyton elégedetlenek magukkal, azok hajlamosabbak a depresszióra, a kudarckerülésre, önértékelési problémákkal küzdenek, és negatív a jövőképük.

Kristin Neff kutatópszichológus, aki szinte mentálhigiénés mozgalmat indított az önegyüttérzés (self-compassion) erősítésére, arra hívja fel a figyelmet, hogy a túlzott önkritika szokása, amely a legkevésbé sem szolgálja a javunkat, sőt problémák esetén letargiába taszít, hátrahagyható. Együttérzés önmagunkkal című könyvében megtanít arra, hogyan válhatunk önostorozó bírából önmagunk legjobb lelki trénerévé.