Van, hogy az élet olyan kihívás elé állít, hogy a megoldáshoz messze-messze el kell távolodnunk attól a helyzettől, életfelfogástól, amiben éppen vagyunk – mind földrajzi, mind pszichológiai értelemben. Arra hív az élet, hogy lépjük át a határokat: szűkebb közegünk külső határait és saját belső határainkat is.

Kristin Neff kutatópszichológus és önegyüttérzés-tréner egy humorral teli, elgondolkodtató, sőt megdöbbentő vallomást tár az olvasók elé Együttérzés önmagunkkal című könyvében. Mesél autista fiáról, Rowanról, aki – mint minden autista – saját világába zárkózott és nem vagy alig kommunikált a környezetével. Feszültségkeltő helyzetekben – mint amilyen a bevásárlás a közeli szupermarketben – visítórohamok törtek rá, illetve hároméves korában még egyetlen szót sem ejtett ki, és nem volt szobatiszta. Ezért Kristin és a férje, Rupert elhatározták, hogy bármilyen lehetőséget megragadnak, ami a gyógyulás esélyét villantja fel számukra.

Kalandra hívás

Hároméves korában az autista Rowan kapcsolatba került a lovakkal, és a szülők számára is váratlanul mélyen egymásra hangolódtak a patás állatokkal, így ettől kezdve apja, Rupert rendszeresen lovagolni vitte. Az autista fiú élete első szavát is lóháton mondta ki – lóháton kezdett először érthetően beszélni.

Kristin és Rupert mindig nyitottak voltak más kultúrák felé, Rupert egyik legjobb barátja például egy busman gyógyító. Látva, hogy milyen rendkívüli hatással vannak fiára a lovak, felmerült Rupertben, hogy a család utazzon el arra a vidékre, ahol lovaglás és gyógyítás egybefonódik – Mongóliába. Mongólia?! Egy autista fiúval Mongóliába?! Alighanem Kristin is így kiáltott fel – nyitottság ide vagy oda, ez már túlságosan nagy rakétakilövés lenne az ismerős közeg biztos talajáról. Kerek perec nemet mondott a felvetésre. Telt-múlt az idő, elszaladt két év, és látva, hogy Rowan milyen sokat fejlődik a lovak közelségétől, mennyivel jobban lehet hozzá kapcsolódni, illetve milyen katalizáló hatással volt rá, amikor részt vehetett az otthonuktól nem messze, Los Angeles közelében tartott természetes gyógyítók konferenciáján, Kristin újra fontolóra vette annak lehetőségét, hogy elutazzanak a lovak és sámánok földjére.

„Rájöttem, hogy nem szeretném kihagyni ezt a kalandot – írja könyvében. – Hogy az élet egy olyan lehetőséget ajánl fel nekem, hogy megváltoztathassam a dolgokat: a Rowan autizmusa miatt érzett fájdalmamat a gyógyulás keresésébe fordíthatom. Hogy választhatok a szeretet és a félelem között. Tehát vettem egy mély lélegzetet, és igent mondtam.”

Próbatételek

Ezután nem sokkal a házaspár és fiuk Ulánbátor mellett, Mongólia szent hegyének lábánál találták magukat kilenc sámán gyűrűjében, akik azért gyűltek össze, hogy elvégezzenek egy szertartást Rowanon. Mielőtt azonban elárulnám, mi minden derült ki e szertartás alatt, álljunk meg egy pillanatra. Kristin Neff – ahogy bevezetőmben írtam – kutatópszichológus, aki ugyan nyitott az új gondolatokra (a nevéhez fűződő önegyüttérzés-gyakorlatok is újat hoztak a pszichológiába), ám természetesen világnézetét alapvetően meghatározza a tudományos gondolkodás, a tudományos bizonyítékok keresése. Azzal, hogy sámángyógyítókhoz vitte fiát, mintha kimondta volna, hogy „lehetnek dolgok, amelyek túl vannak a hagyományos értelmezési kereteken, amelyek alapján eddig gondolkodtam”.

A nyugati kultúrában, ha megbetegszünk, orvoshoz megyünk, ha pedig lelki problémáink vannak, vagy konfliktusoktól hemzsegnek az emberi kapcsolataink, felkeresünk egy pszichológust, coachot. Sámánhoz fordulni, nos, nem épp elterjedt gyakorlat, pláne hogy a sámán egy egészen más kultúrából származik, amelyben a nyugatitól gyökeresen eltérő felfogás él a betegségről és a gyógyítás mikéntjéről. Kristin és Rupert azonban, attól a vágytól vezérelve, hogy megtalálják a gyógyulást Rowan számára, képesek voltak eltávolodni attól a szemléletmódtól, amelyet a szocializációval magukba szívtak – és befogadni egy másik kultúra szemléletmódját.

Térjünk vissza Mongólia szent hegye mellé, a kilenc sámánhoz, a dobolás transzba küldő zajába. Ekkor következett be a váratlan kinyilatkoztatás, melyről Kristin a következőképp számol be:

„Ekkor valami bizarr dolog történt: a sámánok kijelentették, hogy a terhesség alatt egy sötét energia hatolt be a méhembe, majd leküldtek a folyóhoz, hogy mossam meg a nemi szervemet vodkával. Igen, vodkával! Azt is elmondták, hogy az egyik ősöm az anyai oldalról, aki elmebeteg volt, valamilyen módon Rowanbe kapaszkodik. Az igazság az, hogy az anyai nagyanyám autóbalesetben elvesztette a nyolcéves fiát, amikor anyám csak kétéves volt. Majd – évekkel később – néhány héttel azután, hogy anyám férjhez ment és elköltözött otthonról, nagyapám meghalt szívrohamban. Nagyanyám eszét vesztette a fájdalomtól, és zárt osztályra került. Vajon ő lenne az ősöm, akire gondolnak? Mindenesetre bizarr.”

Sok ideje nem volt ezen elmélkedni Kristinnek, mert a sámánok arra utasították őt és Rupertet, hogy térdeljenek le arccal a hegy felé. Majd megkorbácsolták őket, a gyógyítási szertartás részeként. Kristin úgy emlékszik vissza erre, mint a szülés mellett élete legfájdalmasabb élményére. Fájdalomban izzott a nyaka, a háta, a karja, a combja a korbácsütések nyomán, ráadásul úgy szólt az utasítás, hogy még véletlenül sem kiabálhatnak közben. S a hasogató testi fájdalom oda vitte el Kristint, ahol még nem járt: a kínszenvedés áttörte a psziché burkát, és mélyen átélte a fájdalmat, hogy autista a gyermeke, és átélte annak fájdalmát is, hogy rajta kívül sok millió lénynek van része szenvedésben. És ebben a mély fájdalommal teli pillanatban képes volt arra is, hogy együttérzést küldjön önmaga felé, és együttérzést küldjön a sok millió többi szenvedő felé is.

Gyógyítás és gyógyulás

A szertartás után csodálatos dolog történt. Rowan elnevette magát, a sámánokkal játszott, és barátságot kötött a Kristinéket kísérő mongol idegenvezető kisfiával. Korábban nem közeledett senkihez, és nem kötött barátságot senkivel. Immár képes volt kapcsolódni a körülötte levőkhöz.

A család ezt követően lóra szállt, és Mongólia végtelen sztyeppéin végigvándorolva és -táborozva, átvágva egy magas hegyszoros meredek útjain Szibériába ért, hogy találkozzon az ott élő, rénszarvasokat terelő nép sámánjával. Az út nem volt könnyű: a megszokott tisztálkodási lehetőségek hiánya nagy terhet rakott Kristinre, aki napi háromszor mosta ki Rowan kakis bugyiját egy palacknyi, forrásokból mert vízzel. Az Amerikában megszokott étrendtől idegen ételek és az egyhangú táplálkozás is megbetegítette.

A rénszarvaspásztornép sámánja, egy rendkívül karizmatikus, idős férfi három napon keresztül dolgozott Rowanen: táncolt és dobolt a jurtájában, miközben Rowan mellette játszott. A harmadik nap éjjelén Kristin különös álmot látott: elhunyt nagyanyját látta az autóbalesetben meghalt fiával, aki immár felnőtt férfi volt, és boldogan, kézen fogva távolodtak, egyre messzebb és messzebb. A következő nap reggelén a sámán azt mondta, ideje hazatérniük. Hozzátette, hogy mindaz, ami a szülőknek olyan nagy megterhelést okozott, azaz Rowan visító kitörései és inkontinenciája, el fog múlni. S valóban, már másnap, amikor a visszaúton egy folyó mellett letáboroztak, Rowan önszántából ürített, majd kitörölte a fenekét. Ezt angol vécével is megismételte rövidesen. A kitörései enyhültek, egyre ritkábbá váltak, és néhány héten belül végleg elmúltak.

Visszatérés az utazásból

Hogy végül meggyógyult-e Rowan? Igen is, nem is. Kristin Neff így ír erről:

„Rowan nem gyógyult ki az autizmusból. Még mindig autista. Viszont kigyógyult azokból a rendellenes működéseiből, melyek együtt jártak az autizmusával. Ma már olyan jól »működik«, hogy sok ember nehezen mondaná ki, hogy még mindig megvannak nála az autizmus jellegzetes tünetei. Ennek ellenére az autizmusa mindig is jelen lesz lénye mélyén, és abban, ahogy a világot látja – s mi nem is szeretnénk, hogy ez másképpen legyen. A gyógyítás, amelyet Rupert és én Mongóliában kaptunk, az volt, hogy valóban el tudjuk fogadni Rowan autizmusát, és többé ne küzdjünk vele. Azáltal, hogy megnyíltunk az autizmus misztériumának, hogy megtanultunk inkább kalandként, mint átokként tekinteni rá, felismertük, hogy valójában Rowan autizmusa volt a legjobb, ami valaha is történt velünk.”

 A történet forrása:
Kristin Neff: Együttérzés önmagunkkal (Ursus Libris, Budapest, 2014).