„Szeretném, ha szeretnének”, mondta ki Ady Endre mindannyiunk legmélyebb vágyát. Az érzés, hogy szeretnek, becsülnek, fontosak vagyunk, elengedhetetlen ahhoz, hogy magabiztosan és kiegyensúlyozottan járjunk-keljünk a világban. Ha azonban mélyen belül értéktelennek tartjuk magunkat, akkor hajlamosak leszünk kiolvasni embertársaink szavaiból azt az üzenetet, hogy nem vagyunk elég jók, és senki nem vágyik a társaságunkra.

Virginia Satir pszichoterapeuta úttörő módon felismerte a család és a családi előtörténet szerepét a pszichés problémák kialakulásában, illetve hogy a belső egyensúly szempontjából alapvetően fontos az egészséges önbecsülés, amelynek gyökerei (vagy azok hiánya) szintén a családból erednek. Terápiás gyakorlatát, alapvetéseit A Satir-modell című könyvből ismerhetjük meg magyar nyelven.

A jelen történései a múlt lenyomatai

A hétvégén vonaton utaztam. Több órára nyúlt az út, így volt lehetőségem belehallgatni a körülöttem ülő társaság beszélgetésébe (az összezártság miatt ezt el se kerülhettem). Velem szemben két fiatalember foglalt helyet, és a mellettem levő négyes ülésen a társaságuk másik fele; ránézésre korombeliek, harmincas éveik elejét vagy első felét tapossák. Az egyik férfi – zárkózott testtartás, túlsúlyos alkat – a folyamatos élcelődések céltáblája. Cukkolták a pólóján a mintát, hogy valóban olyan jó-e a fényképezőgépe, mint hiszi, és még sorolhatnám. Nem sértőn, de határozottan cukkolták, ő pedig nem vágott vissza pengeéles riposztokkal, hanem elviselte, és igyekezett kivonulni a beszélgetésből, még szorosabbra fűzni a hasa előtt a két karját. Látszott végig az út során, hogy ez már régi történet, meg sem lepi, hogy kereszttűzbe került, miként az sem, hogy őt még nem hívták meg a szilveszteri buliba, ahova a társaság egy része készül. Láttam magam előtt, hogy ő volt a „dagi lúzer” a középiskolában, az általános iskolában is, és alighanem a családjában is sok kritika érte.

Virginia Satir arról ír, hogy minden gyermek a két szülővel alkotott elsődleges háromszögben tanulja meg a világban való eligazodást és azt, hogy mire számíthat a környezetétől, hogy miért várhat megerősítést, és miért kritikát. A családi háromszögben sajátítja el, hogyan viselkedjen, hogyan bánjon másokkal. A családban tulajdonképpen egy elsődleges mintát tapasztalunk meg az életről, a világról. Szerencsés esetben olyan alapsémát kapunk, hogy a körülöttünk levő emberek szeretnek, és a világ izgalmas, arra vár, hogy megismerjük és felfedezzük, a család pedig a hátunk mögött állva biztat. Rossz esetben viszont az alapséma azt tartalmazza, hogy az illető a kritika és a gúnyolódás céltáblája.

A családból a világba

„A gyermekek meg akarják kapni a szüleik jóváhagyását, a szülők pedig azt akarják, hogy a gyermekeik biztonságban érezzék magukat, és sikeresek legyenek – írja Virginia Satir. – Természetesen nem mindent tanítanak meg a gyerekeknek, egyszerűen csak arról van szó, hogy szerintük hogyan kell a legjobban csinálni a dolgokat. […] Ő pedig később elviszi ezeket a tanult dolgokat az elsődleges háromszögből, ebből az első társadalmi egységből, s megismétli őket más emberekkel más helyzetekben, amíg meg nem tanul másképpen megküzdeni ezekkel a dolgokkal.”

A családi háromszögben tapasztaltakat a gyerek tehát magával viszi, amikor kilép a társadalomba. Magával viszi a magabiztosságát, és ugyanígy a bizonytalanságát, visszahúzódását is. Természetesen az örökölt temperamentuma is nagy hatást gyakorol a viselkedésére és arra, hogyan éli meg az élményeit, a vele történteket, ám ezzel együtt rendkívül erős a család elsődleges formáló ereje – ami majd a későbbi kapcsolatokban is visszatükröződik.

Az önbecsülés alapjai

„A szülők gondozóként is átadják a viselkedési szabályaikat a gyerekeknek. Az elsődleges háromszögön belül a gyerekek megtanulják a biztonsággal, a saját testükkel, a szeretetreméltóságukkal és a szeretőképességükkel kapcsolatos családi szabályokat. A szülők elvárják és gyakran mondogatják, hogy a gyereknek milyennek kellene lennie; jóváhagyják bizonyos tetteiket, és megbüntetik őket más viselkedésformákért. […] Végül [a gyerekek] eljutnak oda, hogy a családi szabályokat önmaguk értékességének mérésére használják; ha követik a szabályokat, akkor nagyobb valószínűséggel fognak szeretethez és megbecsüléshez jutni. E cél érdekében emberi egyediségük lényegének bizonyos oldalait kidomborítják, másokat pedig igyekeznek eltüntetni.”

Az, hogy a gyermek az élet színtereire magával viszi az értékesség vagy az értéktelenség érzését, azt jelenti, hogy agyába belekarcolódnak azok az egyszerű, a szülő részéről talán nem is mindig odafigyelve kiejtett mondatok, mint „De ügyes vagy!”, „Büszke vagyok rád!”, vagy épp „Már megint micsoda hülyeséget csináltál!”, „Az én gyerekem a legkisebb a tornasorban…”, stb. Ha a gyermek próbálkozásait dicséret és megerősítés kísérte, ha meleg, bátorító családi légkör vette körül, akkor az önbecsülés, vagyis az értékesség és magabiztosság érzéseit viszi majd magával a nagyvilágba, mint a népmesék hőse tarisznyájában a hamuba sült pogácsát.

Alacsony önbecsülés, magas önbecsülés

Az alacsony önbecsülésű emberek folyamatosan mások szeretetére és elismerésére vágynak, vagyis arra, amit gyerekkorukban nem kaptak meg. Emellett a gyerekkorukban őket ért sok kritika hatására hajlamosak felnőttként kritikát látni abban is, amit a környezet nem is szánt bírálatnak; vagyis rendkívül érzékenyek. Az egészséges önbecsülés hiánya együtt jár a magabiztosság hiányával, így az illető erősen ad mások véleményére, hajlamos mások útmutatását várni ahelyett, hogy a saját vágyait, valódi belső szükségleteit követné. Ezzel szemben, aki magas önbecsüléssel rendelkezik, az szereti magát és felismeri mások iránta érzett szeretetét, magabiztos, hiteles, felelősséget vállal az életéért. Az ilyen embereknél erős alapok épültek az autonóm, önkiteljesítő élethez. Az alábbi ábra segítségével a kedves Olvasók is végiggondolhatják, hogy az alacsony vagy a magas önbecsüléssel rendelkezők csoportjába tartoznak-e.

Az önbecsülés himnusza

Ha emberi kapcsolatainkban folyamatosan bántás ér, és emiatt szakemberhez fordulunk, akkor a terápiában lehetőségünk lesz egy új kapcsolatban részt venni, ami alapjaiban eltér azoktól, amelyekben fájdalmat éltünk át. Kialakíthatjuk az önbecsülésünket, megtapasztalhatjuk az egészséges kötődést.

Egy 15 éves lány, Maria, fájdalommal telve a családjában átélt szenvedések miatt, azt kérdezte egyszer Viginia Satirtól: „Miről szól egyáltalán ez az egész élet? Mi ennek az egésznek az értelme?” Virginia mélyen átérezte Maria fájdalmát, és megírta az alábbi verset, amelyet akár önmagunk értékességéről írt himnusznak is tekinthetünk:

Én én vagyok

Az egész világon senki sem pontosan olyan, mint amilyen én vagyok.
Minden, ami belőlem származik, hitelesen az enyém, mert egyedül én választottam ki.
Mindent vállalok magammal kapcsolatban – a testemet, az érzéseimet, a számat, a hangomat.
Vállalom minden tettemet, akár mással, akár saját magammal kapcsolatosak. Vállalom a fantáziáimat, az álmaimat, a reményeimet, a félelmeimet.
Vállalom az összes diadalomat és sikeremet, az összes kudarcomat és hibámat.
Mivel teljesen vállalom önmagamat, képes vagyok bensőségesen megismerkedni önmagammal.
Ha így teszek, szeretni tudom magamat, és barátságosan tudok viseltetni önmagam minden részével.
Tudom, hogy vannak olyan oldalaim, amelyek zavarnak, és vannak olyanok is, amelyeket nem ismerek.
De amíg barátságos vagyok magammal és szeretem magamat, biztathatom önmagam,
És reménnyel telve kereshetek megoldásokat a zavaraimra és önmagam megismerésének módjaira.
Akármilyen is a megjelenésem, és akármilyennek is halljanak mások, bármit mondok vagy teszek, s bármit gondolok és érzek egy adott helyzetben, az hitelesen én vagyok.
Később, ha esetleg kiderül, hogy bizonyos dolgokban nem volt helyénvaló, ahogy megjelentem, beszéltem, gondolkodtam és éreztem,
Akkor képes leszek a nem helyénvalót elvetni, és megtartani, ami megmarad,
S találni valami újat ahelyett, amit elvetettem.
Látok, hallok, érzek, gondolkodom, beszélek és cselekszem.
Megvannak az eszközeim a túléléshez, ahhoz, hogy közel legyek másokhoz,
Hogy termékeny legyek, és meglássam a világ, az emberek
És a rajtam kívül álló dolgok értelmét és rendjét.
Vállalom magam, ezért tudom magam alakítani.
Én én vagyok, és rendben vagyok.

A cikkben szereplő idézetek forrása:
Virginia Satir és munkatársai: A Satir-modell. Családterápia és ami azon túl van. Ursus Libris, Budapest, 2007.