Tágabb családunkra, felmenőinkre gondolva sokunk tapasztalata az (amennyire másoktól hallom, nem csak én jártam így), hogy a családi emlékezet megőrzött számos anekdotát, köztük talán néhány nyomasztó epizódot is, ám a múlt igazán mély szenvedést hordozó történései „elfelejtődtek”. Tágabb otthonunkra, Közép-Kelet-Európára különösen igaz, hogy a történelemkönyvekben felsorolt események mögött súlyos egyéni tragédiák rejlenek – ám míg a törtenelemkönyvek anyagát be kell biflázni, az egyéni történésekről csak úgy-ahogy tudunk. A transzgenerációs hatások vizsgálata során – amelynek színterei jellemzően a terápiás alkalmak, pl. családállítások, születésterápiák – feltárult, hogy éppen a látszólagos „elfelejtések” miatt él tovább a múlt, amit a család szeretne meg nem történtté tenni.

Rejtett összeköttetés

A múlt azért élhet tovább a jelenben, mert „rejtett összeköttetés-háló alakul ki az eredeti családban, ahol az ember az életét kapja, az új családban, ahol az életet továbbadja” – írja Angster Mária – aki az egyik legelismertebb családállítás csoportokat vezető pszichoterapeuta hazánkban – Ikertörténetek című – a méhen belüli ikervesztésről, illetve annak következményeiről és feldolgozásáról szóló – könyvében. Létezik egy közös családi mező, családi tudat, amelynek „működési törvényei kényszerítő erővel hatnak a tagok sorsára, sokszor felülírva a személyes szándékaikat is. Másrészt tartalmazza az összes csoporttaggal kapcsolatos összes létfontosságú információt.” Vagyis a családi közösség korábban élt tagjainak sorsa megőrződik, és szenvedésük továbbadódhat a néhány generációval később születetteknek. S a korábbi családi traumák átöröklődése valószínűbb akkor, ha elhallgatták a történteket.

Ha közvélemény-kutatást végeznék szülők körében arról, hogy a gyereknevelés során melyik volt az egyik legmegterhelőbb időszak számukra, bizonyára előkelő helyen végezne a kétéves körüli kor, amit magyarul dackorszaknak neveznek, az angolszász kultúrában pedig „terrible two”-nak, azaz „rémes kétéves”-nek. Sok szülő hitetlenkedve figyeli, ahogy az addig tündéri, mosolygós porontya akaratos, dacos kiskölyökké nő, akinek kedvenc szava a „nem”, még azokban a helyzetekben is, amelyekben a szülő biztosra veszi, hogy most aztán elhúzta a gyermeke orra előtt a mézesmadzagot, és biztosan minden a tervek szerint halad majd. Hát nem.

A rossz híre ellenére ennek a szakasznak nagyon is megvan a helye a személyiségfejlődésben. Riekje Boswijk-Hummel holland pszichoterapeuta Harag című könyvében azt írja: „A nagyon kis gyermekek nem tudják, hogy önálló identitásuk van. […] Az az érzés, hogy ő egy különálló ember, egy saját én, még olyasmi, amit fel kell fedeznie, jobban mondva ki kell fejlesztenie magában.” Saját énünk felfedezéséhez pedig a dackorszakon keresztül vezet a királyi út.

„Annyira sír, hallgatni sem bírom… most inkább engedek, majd legközelebb duplán erélyes leszek.” „De ha egyszer annyira örül, persze hogy megveszem neki még ezt a játékot is!” Melyik szülő, nagyszülő, nagynéni is nagybácsi ne járt volna úgy, hogy inkább beadta a derekát?! A legtöbbünkben a gyerekek könnyei vagy az elkerekedett bociszemek érzékeny húrokat pendítenek meg, és nehéz nekik ellenállni… pláne így karácsony közeledtével.

A gyereknevelési szakemberek lépten-nyomon felhívják a figyelmet arra, hogy az engedékenység, az elkényeztetés és az, hogy a gyerek parancsol a családban nem egyenlő a törődéssel és a szeretet kifejezésével, hosszú távon pedig kifejezetten árt a gyereknek, mert énközpontúvá válik, és nem tud majd megküzdeni az élet árnyoldalaival. Amikor a szülők túlzottan engedékenyek, akkor „oly módon alakítják ki a gyermek világát, hogy úgy érzi, joga van megkapni azt, amit akar, pontosan akkor, amikor ő akarja… illetve másoknak mindent meg kellene tenniük érte” – határozza meg az elkényeztetés mibenlétét Daniel Siegel és Tina P. Bryson Drámamentes fegyelmezés c. könyvében. Márpedig az élet nem így működik, ugye?

November utolsó péntekét, amikor az Egyesült Államokban óriási leárazáshullám veszi kezdetét, és a vásárlók egymást tapossák, hogy minél olcsóbban jussanak a termékekhez, néhány éve nemzetközi "Ne vásárolj semmit!" nappá nyilvánították.

Mivel közeleg a „fekete péntek”, e jeles napról megemlékezve ezt az írást annak szentelem, hogy bemutassam, hogyan válhatunk megfontolt, a valódi szükségleteink, nem pedig a pillanatnyi kívánalmaink által vezérelt tudatos vásárlóvá. Az alábbiakban ismertetek néhány trükköt a kereskedelem tárházából, amiken keresztül elemi erővel hatnak ránk az üzletek, a gyártók, és még több fogyasztásra, vásárlásra próbálnak ösztönözni. Ám ha megismerjük ezeket a módszereket, nagyobb eséllyel tudjuk őket kikerülni. Mindehhez pedig ki más lenne segítségemre, mint Kelly McGonigal kutatópszichológus, az impulzív cselekedetek visszafogásának és az önkontroll fejlesztésének szakértője, az Akaraterő-ösztön kötet szerzője.

Amikor gyerekekkel foglalkozunk – történjen ez szülőként, nevelőként vagy bármilyen más szerepben – az egyik legnagyobb kihívás az, hogy egyrészt legyünk „pajtások” – olyasvalaki, akivel a gyermek nemcsak játszhat, de akiben bízhat és bármi bajjal fordulhat hozzá –, másrészt tartsuk a kereteket. Néhány évtizeddel ezelőtt a keretek megtartásának, régies kifejezéssel élve a „jobb belátásra bírásnak” megvoltak az elfogadott eszközei: a pofon, a sarokba állítás és a megszégyenítés. Ám a nevelési tanácsadással foglalkozó szakemberek azóta sok-sok előadást, cikket és könyvfejezetet szenteltek annak, mennyire károsak a gyerekek személyiségfejlődésére ezek a régi módszerek.