@Geza Erdos: Kedves Géza! Amikor a cikket írtam, egy olyan kérdést próbáltam felvetni, ami manapság is, egyelőre, tabunak számít, és felvillantani néhány mélypszichológiai összefüggést, mint például hogy a személyes valóság elfojtása (ami összefügghet a szülők iránt kényszerből érzett tisztelettel) testi tünetekhez vezethet. Bonyolult, ám elterjedt pszichés konstellációról van szó (hogy mennyire általános lehet ez, csak a cikk elsöprő olvasottsági rekordjából értettem meg...). A cikk csupán ezt a konstellációt mutatja be - itt megáll, és nem megy tovább.
Ezért is köszönöm mély és elgondolkodtató hozzászólását, amelyben továbblép ennél, mondhatni kilép belőle, és megmutatja az olvasóknak, hogy merre van a kiút. És hogy mik azok a lépcsőfokok, amiket nem ugorhatnak át, ha szabaddá szeretnének válni ettől a konstellációtól.
Életünk egyik legnagyobb feladata, elengedni a "vágyott szülő képünket", és megismerni, (elismerni) a szerepük valós minőségét. De ugyanígy el kell engednünk felnőttként az ösztönösen és a kollektív tudat által fenntartott szülői istenség képünket, mely előtt csak térden állva létezhetünk.
Rémisztő lehet,de ha nem állunk meg félúton eljutunk az izolációtól a megértésig és az újrakapcsolódásig. Szerencsés esetben ez fizikailag is megvalósul, extrém esetben "csak" belül szerethetjük a másikat. A megértés közepén pedig ott van egy van egy szülő, aki istenség volt és emberré vált. (Egy istennek minden tulajdonságához tudunk kapcsolódni, az embernek pedig csak olyan tulajdonságaihoz, melyeket mi magunk is be akarunk engedni.) Ehhez felnőtté kell válni. Az új, megismert embernek pedig már nem csak a hatását érzékeljük, hanem a történetét is. A korlátait, a fogyatékosságait, a betegségét, a szorongását... Mikor már ezt látjuk, nagyon közel vagyunk a megbocsátáshoz, az elengedéshez és a békéhez. Akár közös békéhez, akár egyénihez.
A legfontosabb azonban, hogy a szülővel megélt közös múltat megfelelő távolságból újra értelmezzük. Különösen a saját tapasztalatainkat. Ugyanis a legnagyobb veszélye annak, hogy egy nem, vagy nem jól támogató istenséget kaptunk az első 14 évre az, hogy a megélt élmények valóságát megfellebbezhetetlen igazságokként éljük meg. A konzekvenciát pedig a hierarchikus távolság miatt csak egy módon tudja leszűrni a korlátozott autonómiával rendelkező gyermek: "Oka volt a haragnak/kitörésnek/elhanyagolásnak hiszen egy isten cselekedte. Az ok pedig én voltam." A csapda pedig az, hogy mire az autonómia, a kritikus kétely kialakul, addigra a sémák kőbe vésődtek. Ezért tart az igazi leválás (nem a szülőkről, hanem a sémákról) sokszor évtizedekig. Ebben végig kell menni a harag, a gyász, a megértés és a feloldozás lassú folyamatán.
A legnagyobb paradigma váltás akkor következik be, amikor már nem az élményeink alapján, hanem az élményeink megértésén keresztül kezdünk el élni. (Pál Feri) A "szülőt nem tisztelni" radikális gondolatnak tűnik, pedig (átmenetileg) életmentő tud lenni.
De valójában nem ez a kérdés, hanem az, hogy megtanultuk-e saját, felnőtt választásaink mentén tisztelni a szülőt. A gyermekkori sémák alapján viszonyulok hozzá, vagy olyan szabad felnőttként, akit nem nyom évtizedes élmények terhe? Tudom-e békésen kimondani a korábban lehetetlen igazságot, hogy a szülőm tökéletlen, vagy a még lehetetlenebbet, hogy beteges sémák szerint (is) nevelt? Ebben a hosszú mondatban egy szó hangsúlyos: "békésen".
Egyszerűen mondva gyermekként a tisztelet kötelező program (akkor is az volt, ha dühöngtünk), felnőttként pedig választható. De, ha felnőttünk, ez már nem kérdés. Ugyanis nincs olyan, hogy "Nincs miért tisztelnem a szülőm". Még, ha a transzgenerációs séma ismétlődést meg sem értem, akkor is van olyan, amiért lehet tisztelnem. Szabadon, félelem nélkül rátalálhatok.
Olyan ez mint, amikor egy elviselhetetlen, de kiemelkedő képességű embert bízunk meg egy projekttel. "Tudom, hogy egy nárcisztikus majom, de amit csinál, azt ő tudja a legjobban, ezért alkalmazni fogom." Látom a rosszat is benne, de ez nem akadályoz meg abban, hogy elismerjem azt ami jó benne. Ez már felnőtt játszma. Persze, ezt a személyt sokkal könnyebb reálisan látnunk, mert nincs kötődés, csak az üzlet.
Ezért kell a nem támogató szülő-gyermek kapcsolatban elgyászolnunk a gyermekkori feltétlen kötődésünket és szabad felnőttként egy új, általunk (is) szabályozott kapcsolódást megteremteni. És ebben a fájdalmas és hosszú folyamatban ez a szépség. Hogy ezt felnőttként megtehetjük. Szabadon és őszintén. Hogy eljuthatunk oda, önmagunk és szüleink megértésén keresztül, ahol már hálát érzünk. Mindenért. A jóért és a rosszért is. A jóért a szüleinknek, a rosszért a sorsnak.
Mert, ha itt vagyunk,, ha most erről tudunk elmélkedni, akkor élünk. Akkor a sors gondoskodott arról, hogy ne haljunk bele, és talán arról is, hogy a fájdalmunkat teremtő erővé tegyük. "Minden jó működésünkben van valamennyi fájdalmas tapasztalat is." EGjr. Sokat tudna mesélni erről Oprah Winfrey, akinek gyermekkoránál kevés nehezebb volt, és akinek felnőtt választott sorsánál nehéz sikeresebbet és emberségesebbet találni.
@LAclow: Kedves LAclow! Örülök, hogy adott valamit a cikkem :) Ezek számomra is olyan gondolatok, amikre újra és újra emlékeztetnem kell magam – alighanem ezért is írtam le őket.
@SzabóElvira: Ha belegondolok abba, hogy keletkezik az árnyék: úgy, hogy a gyerek elkezdi a viselkedését kontrollálni annak megfelelően, ahogy a környezete tanítja. Elfogadja, hogy bizonyos késztetései bűnösek (mondjuk a dicsekvés); ezért igyekszik erős kontroll alá helyezni és leválasztani magáról. A leválasztott személyiségrész lesüllyed a tudattalanba, ott erjedni kezd, ijesztően nyilvánul meg, és az adott személy elkezdi gyűlölni azokat embereket, akikben viszontlátja a leválasztott személyiségrészét.
Ez tehát mindig olyasmi, amin az egyén uralkodni akar, amit kontrollálni akar, mert úgy gondolja, képes rá. Tehát nem olyasmi, amiről meg van győződve, hogy annyira hatalmas erő, hogy nem bírja leigázni.
Kicsit hasonló helyzet, amikor nők kontrollálják a kinézetüket. Mindent meg akarnak tenni azért, hogy csinosak legyenek, és azt gondolják, a kinézetüket könnyűszerrel képesek uralni; de különös módon, minél jobban kontroll alá vetik a külsejüket, annál ijesztőbb guminőre kezdenek
hajazni.
Vagy az étkezésüket vetik erős kontroll alá, és beleesnek az anorexia, bulímia örvényébe.
Vagy a párkapcsolatról (szexről) gondolják, hogy olyasmi, amit könnyűszerrel lehet kontrollálni, és ott szabadul el a pokol. Vagy a gyereknevelésben.
Vagy mondjuk a politikusok gondolják azt, hogy képesek manipulálni a társadalmat; és minél magabiztosabbak a tekintetben, hogy urai a helyzetnek, annál könnyebben kicsúszik kezükből az irányítás.
Így jön létre a munkaholizmus is - valaki kontrollálja a munkavégzését, túlhajtja magát, és minél jobban erőlködik, annál terméketlenebbé válik a küszködése.
Az alkoholisták általában meg vannak győződve róla, hogy urai a helyzetnek, képesek kontrollálni az ivásukat (csak perpillanat nem akarják visszafogni magukat, mert épp nincs kedvük hozzá).
Ez mind olyan helyzet, amiről az illető azt gondolja, hogy képes irányítani, kontroll alatt tartani, tehát nem tűnik a számára félelmetesnek, irányíthatatlannak.
De mivel mereven, tudatosan hoz szabályokat olyan dolgokról, amiknek inkább spontán szabályzással kellene működniük, a merevség miatt elveszti az irányítást az adott terület fölött, és a helyzet kezd kísértetiessé, keserűvé, félelmetessé, démonivá válni.
Körülbelül szerintem így alakul ki az árnyék. Azt az ember soha nem gondolja krokodilnak, amit lehetetlen irányítani. Inkább kutyának/macskának, amit majd beidomít, ami aláveti magát az illető akaratának. Csak aztán az idomítás helyett sokszor vadítás sikeredik, a kutya/macska vaddá, harapóssá/karmolóssá válik, ami elől jobb lenne elmenekülni, vagy valamilyen módon megszabadulni tőle.
Amit az ember irányíthatatlan krokodilnak gondol, azt egyszerűen elkerüli, ezért nem lesz vele gondja.
Például a legtöbb ember meg sem kísérli uralni a drogokat, inkább kikerüli őket, mert azok a számára krokodilok; a krokodillal pedig nem gyűlik meg a bajuk, mert nem is mennek a közelébe.
A krokodiltól az ember fél, és tiszteletben tartja, respektálja.
A kutyától/macskától kevésbé fél; de ha valaki tiszteli a kutyáját, akkor az engedelmes lesz és barátságos. Ha nem tiszteli, akkor a kutya megvadul.
Ha valaki képes tisztelni a saját testét és megadni neki azt, ami a testnek jár, akkor nem kínozza azzal, hogy sárgára szoláriumozza a bőrét, vagy agyontömi/éhezteti, teljesen kimeríti a teljesítménykényszer miatt.
Erőss Zsolt például egy könnyűnek gondolt túra során sérült meg annyira, hogy le kellett vágni a lábát. Aron Ralston egy könnyűnek gondolt biciklitúra közben esett be egy szakadékba, és kénytelen volt levágni a kezét. Rengeteg ember belelazul a vezetésbe, amikor balesetet okoz/szenved. Pár napja egy német vasutas a telcsijén játszott, nem figyelt és emiatt kisiklott egy vonat. Ezek mind olyan helyzetek, ahová az ember nem képzel krokodilt, tehát nem gondolja, hogy teljes figyelmet igényelne tőle. Ezek laza rutinhelyzetek, domesztikált kutyával, cuki cicussal, és nem félelmetes vadállattal. És sokszor pont ilyen helyzetben szabadul el a pokol. Amikor egy adott szituációt, problémát az ember lenéz, megvet, nem is tartja kihívásnak.
Jó példa erre a szórakozás közbeni erőszakos cselekmények sora. Amikor a résztvevők a leginkább belelazulnak a helyzetbe, amikor a leginkább megfeledkeznek arról, hogy tisztelniük kellene az adott szituációt, társaságot, akkor követik el a legdurvább dolgokat, például nemrég egy jogászhallgató italozás közben elvágta a mellette ülő férfi nyakát.
Ami leginkább hiányzik ilyenkor, az az adott körülmény, ember stb félelemmel vegyes tisztelete, tehát a respektálás, annak a tudata, hogy egyáltalán nem mindegy, mit csinálok az adott helyzetben.
Persze nem lehet mindig mindenhol krokodilokat látni és mindentől szorongani. De aki a kutyát megveti, abba a kutya belemar. A kutyát is tisztelni kell, hogy lehessen irányítani, és az árnyékot is.
Valahol azt olvastam, hogy a kollektív butaság egyik ismérve az ellenség lenézése. Ha az árnyék ellenségnek is látszik, akkor sem volna szabad lenézni.
@annamanna: Kedves Annamanna! Köszönöm az alaposan összeszedett, elgondolkodtató hozzászólást az építő kritikával. Valóban jogos a felvetés, hogy a menekülés aspektus nincs erősen jelen az írásban - ezzel, és a kiseprűzéssel együtt azt a tapasztalatot akartam kifejezni, hogy hiába szeretnénk eltávolodni az árnyékunktól (mert szeretnénk), akkor is hozzánk tapad (természetéből adódóan).
Nem értek egyet azzal, hogy az árnyékunktól nem félhetünk - akár vadállat üldöz álmunkban, akár, például, egy perfekcionista főnök a való életben, az ébreszthet bennünk félelmet, egyúttal lehet az árnyékunk. Egyénfüggő, hogy ki milyen érzelmekkel reagál.
Számomra az árnyék az egyik legzseniálisabban elnevezett fogalom a pszichológiában - hihetetlenül gazdag metafora- és asszociációs készlet rejlik benne onnan kezdve, hogy az árnyékunk hozzánk tapad és nem lehet lerázni, hogy napvilágra kerül, amikor ránézünk, és még sorolhatnám. A cikkben ennek nagyon kis szelete szerepel, inkább arra törekedtem, hogy az olvasó felismerje a saját életében ezeket a dinamikákat (ez a legnehezebb), és kapjon egy egyszerű eszközt, ami ebben segíti.
Ez ugyan kitekint a cikkből, de számomra a félelem és a tisztelet két külön aspektus - félhetünk valakitől vagy haragudhatunk rá anélkül, hogy tisztelnénk, azaz elismeréssel adóznánk az érdemeinek. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy behozta a tiszteletet - talán ez a kulcs az árnyékunk elfogadásában: nemcsak elfogadni érdemes az árnyékunkat, elhagyva a félelmet vagy haragot, amit éreztünk iránta, hanem tisztelve is az értékeit, érdemeit. Ez korábban nem jutott eszembe, köszönöm, hogy hozzásegített ehhez a gondolathoz.
Azon gondolkoztam el, hogy a cikk címében menekülésről van szó, a szövegben viszont ez jelenik meg: "Az illető szinte szálka a szemünkben, ám mégis együtt kell élnünk vele, nem seprűzhetjük odébb."
Namost, akit ki akarunk seprűzni az életünkből, az elől nem menekülünk, hiszen nem mi megyünk el az ő életéből, hanem őt akarjuk kirakni a mi életünkből. Azt pedig hogy lehet? Hogy lehet valakit kiseprűzni? Mire utal ez a kifejezés? Konfliktusra, harcra.
Az ember az árnyéka elől tehát nem menekül, inkább harcba száll vele, hiszen meg akarja semmisíteni azt.
A cikk további részében is harcról van szó, nem menekülésről. Egy képet látok, amin harcol egy lovag és egy kentaur. Utána le van írva egy álom, ahol valaki harcolt egy tigrissel (nem menekült előle). Utána pedig egy másik álom, ahol más valaki egy majommal veszekedett (harcolt); nem menekült előle.
"Többek között azért sem sikerül kiseprűzni az életünkből ezeket az embereket (vagy ha mégis, rövidesen betölti a helyüket valaki más), mert a személyiségünkből sem tudjuk kiseprűzni ezeket a tulajdonságainkat."
Ebben a fogalmazásban sincs szó menekülésről. A kiseprűzés kidobást, kivetést jelent.
Ezeket a személyiségrészeket, tulajdonságokat (és az őket megtestesítő embereket) az adott személy tehát megveti, lenézi, és nem tiszteli.
Ha valamit megvetek, akkor nem félek tőle, hiszen nem tartom magamnál nagyobbra, többre. Csak attól menekülök el, attól félek, amiről azt gondolom, hogy erősebb nálam, hatalmasabb, nem tudok megküzdeni vele.
De amit lenézek, megvetek, arról nem ezt gondolom, hanem pont fordítva, azt, hogy én vagyok a nagyobb és erősebb nála, nekem van jogom elűzni, megsemmisíteni, és ezt meg is tehetem vele. Csak egy idő után csodálkozom el azon, hogy nem sikerül, és miért nem sikerül.
A "menekülök előle" szerintem eufemisztikus kifejezés ebben az esetben, hiszen azt jelzi, hogy engem támad valami (noha én támadok); hogy az árnyék ugrik rám agresszíven (noha én ugrok rá).
Akivel harcolok, az dühít, és nem megfélemlít.
És a szövegben ilyen kifejezések vannak:
"olyasmi, ami bosszantja"
"annyira irritáló"
"úgy érezzük, falra mászunk"
"elfojtjuk az árnyékunkat"
"Az illető szinte szálka a szemünkben"
"a legjobb ellenségeink"
"természetes reakció az, hogy elkezdjük utálni az illetőt"
"őrülten irritálni kezd minket"
"le tudnánk köpni"
"megpróbálom erősen, nagyon erősen visszanyomni. Nem féltem különösebben, csak eszembe jutott, hogy ez a tigris tulajdonképpen vesztemre törhet. Egyszerűen nem akartam, hogy bejöjjön."
"Egyáltalán nem tetszett nekem, és kész voltam lecsapni rá"
"egyedül bánok el vele"
Ezekben az idézetekben sehol sincs szó félelemről, menekülésről, annál inkább haragról és harcról.
Az ember azért nem képes otthagyni az árnyékát, mert nem fél tőle.
Azért nem fél tőle, mert nem tiszteli.
Ha félne tőle és tisztelné, otthagyhatná; de mivel nem tiszteli és nem fél tőle, így hozzáragad.
Ha tisztelné, máris nem volna az árnyéka, ugyebár. Hiszen amit tisztelek, azt legálisnak fogadom el. Amit tisztelek, azt nem akarom megsemmisíteni.
Ami elől menekülök, azt nem akarom megsemmisíteni. Például, ha egy vulkán vagy cumani elől menekül valaki, nem akarja megsemmisíteni a vulkánt és cunamit. Tiszteletben tartja a létezését, csak tudja, hogy nem harcolhat vele, hiszen nincs hozzá ereje. És miközben menekül, nem azon gondolkozik, mennyire dühös a vulkánra, cunamira; hanem azon gondolkozik, mit kell tennie, hogy túléljen.
De ha mondjuk egy kullancs akaszkodik rá, akkor nem kezd el rémülten menekülni tőle, viszont szinte biztos, hogy bosszankodni fog miatta, és megpróbálja a kullancsot megsemmisíteni. Hiszen ő az erősebb a kullancshoz képest.
Akiről azt gondolom, hogy nem bírok el vele, félnem és menekülnöm kell tőle, az nem az árnyékom. Az árnyékomat lenézem és igyekszem összemorzsolni (még akkor is, ha csak orvul tehetem meg ezt).
@Szerető Lettem: Örülök, hogy a szavaimmal visszatükrözhettem valamit, amit megéltél. Ez is jelzi, mennyire fontos ezekről a dolgokról beszélni, hiszen a szexualitásban való kiteljesedés fontos, közös élmény minden nő számára. Köszönöm a megerősítést, hogy van értelme annak, amit a blogon képviselek!
Kedves Elvira! Főleg az utolsó bekezdés, amit nagyon köszönök! 30 évesen, többszörös gyerekkori erőszakkal a hátam mögött, teljes szexmentes élet után vezetett bele valaki a szexualitásba. "A szexuális energiájuk megélésén keresztül a nők muníciót kapnak az önkiteljesítő élethez is." Azért érzem magam különösen jó példának erre, mert a munkám eredménye konkrétan, számokban mérhető.
@Szabó Elvira: Elvenni senki, viszont ha elfogadnak olyannak amilyen vagyok, én magam leszek az, aki változtatni fog magán. -Az életben ez a szép, hogy paradoxonokkal van tele. :)
@mandulazöld: Kedves Mandulazöld!
Valóban, és ha mi magunk vagyunk a mérce, az olyan magabiztosságot ad, amit senki nem vehet el tőlünk, senkinek a miénktől eltérő véleménye :)
Csak egy embernek tudok megfelelni, saját magamnak.
Azokat az embereket pedig nem értem, akik azt mondják: "ezt nem szabad mert mit fog szólni ez vagy az, és mit fog gondolni..."- az az ő dolga, hogy ő mit fog gondolni, azzal nem nekem van dolgom.
Gyökerek és Szárnyak
Önismeret és kiteljesedés
Utolsó kommentek:
SzabóElvira 2017.12.16. 10:44:27
Bejegyzés: Kötelező-e tisztelni a szülőket mindenáron… és milyen áron?
Geza Erdos 2017.12.16. 10:41:25
Nagyon fontos cikk! Remélem még sokan rátalálnak. A facebookon is zajlik a megosztás, én is ott akadtam bele :)
Köszönöm a választ!
Bejegyzés: Kötelező-e tisztelni a szülőket mindenáron… és milyen áron?
SzabóElvira 2017.12.15. 18:32:42
Ezért is köszönöm mély és elgondolkodtató hozzászólását, amelyben továbblép ennél, mondhatni kilép belőle, és megmutatja az olvasóknak, hogy merre van a kiút. És hogy mik azok a lépcsőfokok, amiket nem ugorhatnak át, ha szabaddá szeretnének válni ettől a konstellációtól.
Bejegyzés: Kötelező-e tisztelni a szülőket mindenáron… és milyen áron?
Geza Erdos 2017.12.15. 18:22:45
Rémisztő lehet,de ha nem állunk meg félúton eljutunk az izolációtól a megértésig és az újrakapcsolódásig. Szerencsés esetben ez fizikailag is megvalósul, extrém esetben "csak" belül szerethetjük a másikat. A megértés közepén pedig ott van egy van egy szülő, aki istenség volt és emberré vált. (Egy istennek minden tulajdonságához tudunk kapcsolódni, az embernek pedig csak olyan tulajdonságaihoz, melyeket mi magunk is be akarunk engedni.) Ehhez felnőtté kell válni. Az új, megismert embernek pedig már nem csak a hatását érzékeljük, hanem a történetét is. A korlátait, a fogyatékosságait, a betegségét, a szorongását... Mikor már ezt látjuk, nagyon közel vagyunk a megbocsátáshoz, az elengedéshez és a békéhez. Akár közös békéhez, akár egyénihez.
A legfontosabb azonban, hogy a szülővel megélt közös múltat megfelelő távolságból újra értelmezzük. Különösen a saját tapasztalatainkat. Ugyanis a legnagyobb veszélye annak, hogy egy nem, vagy nem jól támogató istenséget kaptunk az első 14 évre az, hogy a megélt élmények valóságát megfellebbezhetetlen igazságokként éljük meg. A konzekvenciát pedig a hierarchikus távolság miatt csak egy módon tudja leszűrni a korlátozott autonómiával rendelkező gyermek: "Oka volt a haragnak/kitörésnek/elhanyagolásnak hiszen egy isten cselekedte. Az ok pedig én voltam." A csapda pedig az, hogy mire az autonómia, a kritikus kétely kialakul, addigra a sémák kőbe vésődtek. Ezért tart az igazi leválás (nem a szülőkről, hanem a sémákról) sokszor évtizedekig. Ebben végig kell menni a harag, a gyász, a megértés és a feloldozás lassú folyamatán.
A legnagyobb paradigma váltás akkor következik be, amikor már nem az élményeink alapján, hanem az élményeink megértésén keresztül kezdünk el élni. (Pál Feri) A "szülőt nem tisztelni" radikális gondolatnak tűnik, pedig (átmenetileg) életmentő tud lenni.
De valójában nem ez a kérdés, hanem az, hogy megtanultuk-e saját, felnőtt választásaink mentén tisztelni a szülőt. A gyermekkori sémák alapján viszonyulok hozzá, vagy olyan szabad felnőttként, akit nem nyom évtizedes élmények terhe? Tudom-e békésen kimondani a korábban lehetetlen igazságot, hogy a szülőm tökéletlen, vagy a még lehetetlenebbet, hogy beteges sémák szerint (is) nevelt? Ebben a hosszú mondatban egy szó hangsúlyos: "békésen".
Egyszerűen mondva gyermekként a tisztelet kötelező program (akkor is az volt, ha dühöngtünk), felnőttként pedig választható. De, ha felnőttünk, ez már nem kérdés. Ugyanis nincs olyan, hogy "Nincs miért tisztelnem a szülőm". Még, ha a transzgenerációs séma ismétlődést meg sem értem, akkor is van olyan, amiért lehet tisztelnem. Szabadon, félelem nélkül rátalálhatok.
Olyan ez mint, amikor egy elviselhetetlen, de kiemelkedő képességű embert bízunk meg egy projekttel. "Tudom, hogy egy nárcisztikus majom, de amit csinál, azt ő tudja a legjobban, ezért alkalmazni fogom." Látom a rosszat is benne, de ez nem akadályoz meg abban, hogy elismerjem azt ami jó benne. Ez már felnőtt játszma. Persze, ezt a személyt sokkal könnyebb reálisan látnunk, mert nincs kötődés, csak az üzlet.
Ezért kell a nem támogató szülő-gyermek kapcsolatban elgyászolnunk a gyermekkori feltétlen kötődésünket és szabad felnőttként egy új, általunk (is) szabályozott kapcsolódást megteremteni. És ebben a fájdalmas és hosszú folyamatban ez a szépség. Hogy ezt felnőttként megtehetjük. Szabadon és őszintén. Hogy eljuthatunk oda, önmagunk és szüleink megértésén keresztül, ahol már hálát érzünk. Mindenért. A jóért és a rosszért is. A jóért a szüleinknek, a rosszért a sorsnak.
Mert, ha itt vagyunk,, ha most erről tudunk elmélkedni, akkor élünk. Akkor a sors gondoskodott arról, hogy ne haljunk bele, és talán arról is, hogy a fájdalmunkat teremtő erővé tegyük. "Minden jó működésünkben van valamennyi fájdalmas tapasztalat is." EGjr. Sokat tudna mesélni erről Oprah Winfrey, akinek gyermekkoránál kevés nehezebb volt, és akinek felnőtt választott sorsánál nehéz sikeresebbet és emberségesebbet találni.
Bejegyzés: Kötelező-e tisztelni a szülőket mindenáron… és milyen áron?
SzabóElvira 2016.11.07. 16:37:18
Bejegyzés: Kincsvadászat a boldog pillanatok után
LAclow 2016.11.07. 16:34:40
Bejegyzés: Kincsvadászat a boldog pillanatok után
annamanna 2016.04.15. 09:27:07
Ez tehát mindig olyasmi, amin az egyén uralkodni akar, amit kontrollálni akar, mert úgy gondolja, képes rá. Tehát nem olyasmi, amiről meg van győződve, hogy annyira hatalmas erő, hogy nem bírja leigázni.
Kicsit hasonló helyzet, amikor nők kontrollálják a kinézetüket. Mindent meg akarnak tenni azért, hogy csinosak legyenek, és azt gondolják, a kinézetüket könnyűszerrel képesek uralni; de különös módon, minél jobban kontroll alá vetik a külsejüket, annál ijesztőbb guminőre kezdenek
hajazni.
Vagy az étkezésüket vetik erős kontroll alá, és beleesnek az anorexia, bulímia örvényébe.
Vagy a párkapcsolatról (szexről) gondolják, hogy olyasmi, amit könnyűszerrel lehet kontrollálni, és ott szabadul el a pokol. Vagy a gyereknevelésben.
Vagy mondjuk a politikusok gondolják azt, hogy képesek manipulálni a társadalmat; és minél magabiztosabbak a tekintetben, hogy urai a helyzetnek, annál könnyebben kicsúszik kezükből az irányítás.
Így jön létre a munkaholizmus is - valaki kontrollálja a munkavégzését, túlhajtja magát, és minél jobban erőlködik, annál terméketlenebbé válik a küszködése.
Az alkoholisták általában meg vannak győződve róla, hogy urai a helyzetnek, képesek kontrollálni az ivásukat (csak perpillanat nem akarják visszafogni magukat, mert épp nincs kedvük hozzá).
Ez mind olyan helyzet, amiről az illető azt gondolja, hogy képes irányítani, kontroll alatt tartani, tehát nem tűnik a számára félelmetesnek, irányíthatatlannak.
De mivel mereven, tudatosan hoz szabályokat olyan dolgokról, amiknek inkább spontán szabályzással kellene működniük, a merevség miatt elveszti az irányítást az adott terület fölött, és a helyzet kezd kísértetiessé, keserűvé, félelmetessé, démonivá válni.
Körülbelül szerintem így alakul ki az árnyék. Azt az ember soha nem gondolja krokodilnak, amit lehetetlen irányítani. Inkább kutyának/macskának, amit majd beidomít, ami aláveti magát az illető akaratának. Csak aztán az idomítás helyett sokszor vadítás sikeredik, a kutya/macska vaddá, harapóssá/karmolóssá válik, ami elől jobb lenne elmenekülni, vagy valamilyen módon megszabadulni tőle.
Amit az ember irányíthatatlan krokodilnak gondol, azt egyszerűen elkerüli, ezért nem lesz vele gondja.
Például a legtöbb ember meg sem kísérli uralni a drogokat, inkább kikerüli őket, mert azok a számára krokodilok; a krokodillal pedig nem gyűlik meg a bajuk, mert nem is mennek a közelébe.
A krokodiltól az ember fél, és tiszteletben tartja, respektálja.
A kutyától/macskától kevésbé fél; de ha valaki tiszteli a kutyáját, akkor az engedelmes lesz és barátságos. Ha nem tiszteli, akkor a kutya megvadul.
Ha valaki képes tisztelni a saját testét és megadni neki azt, ami a testnek jár, akkor nem kínozza azzal, hogy sárgára szoláriumozza a bőrét, vagy agyontömi/éhezteti, teljesen kimeríti a teljesítménykényszer miatt.
Erőss Zsolt például egy könnyűnek gondolt túra során sérült meg annyira, hogy le kellett vágni a lábát. Aron Ralston egy könnyűnek gondolt biciklitúra közben esett be egy szakadékba, és kénytelen volt levágni a kezét. Rengeteg ember belelazul a vezetésbe, amikor balesetet okoz/szenved. Pár napja egy német vasutas a telcsijén játszott, nem figyelt és emiatt kisiklott egy vonat. Ezek mind olyan helyzetek, ahová az ember nem képzel krokodilt, tehát nem gondolja, hogy teljes figyelmet igényelne tőle. Ezek laza rutinhelyzetek, domesztikált kutyával, cuki cicussal, és nem félelmetes vadállattal. És sokszor pont ilyen helyzetben szabadul el a pokol. Amikor egy adott szituációt, problémát az ember lenéz, megvet, nem is tartja kihívásnak.
Jó példa erre a szórakozás közbeni erőszakos cselekmények sora. Amikor a résztvevők a leginkább belelazulnak a helyzetbe, amikor a leginkább megfeledkeznek arról, hogy tisztelniük kellene az adott szituációt, társaságot, akkor követik el a legdurvább dolgokat, például nemrég egy jogászhallgató italozás közben elvágta a mellette ülő férfi nyakát.
Ami leginkább hiányzik ilyenkor, az az adott körülmény, ember stb félelemmel vegyes tisztelete, tehát a respektálás, annak a tudata, hogy egyáltalán nem mindegy, mit csinálok az adott helyzetben.
Persze nem lehet mindig mindenhol krokodilokat látni és mindentől szorongani. De aki a kutyát megveti, abba a kutya belemar. A kutyát is tisztelni kell, hogy lehessen irányítani, és az árnyékot is.
Valahol azt olvastam, hogy a kollektív butaság egyik ismérve az ellenség lenézése. Ha az árnyék ellenségnek is látszik, akkor sem volna szabad lenézni.
Bejegyzés: Ami elől menekülünk, az utolér
SzabóElvira 2016.04.14. 14:59:40
Nem értek egyet azzal, hogy az árnyékunktól nem félhetünk - akár vadállat üldöz álmunkban, akár, például, egy perfekcionista főnök a való életben, az ébreszthet bennünk félelmet, egyúttal lehet az árnyékunk. Egyénfüggő, hogy ki milyen érzelmekkel reagál.
Számomra az árnyék az egyik legzseniálisabban elnevezett fogalom a pszichológiában - hihetetlenül gazdag metafora- és asszociációs készlet rejlik benne onnan kezdve, hogy az árnyékunk hozzánk tapad és nem lehet lerázni, hogy napvilágra kerül, amikor ránézünk, és még sorolhatnám. A cikkben ennek nagyon kis szelete szerepel, inkább arra törekedtem, hogy az olvasó felismerje a saját életében ezeket a dinamikákat (ez a legnehezebb), és kapjon egy egyszerű eszközt, ami ebben segíti.
Ez ugyan kitekint a cikkből, de számomra a félelem és a tisztelet két külön aspektus - félhetünk valakitől vagy haragudhatunk rá anélkül, hogy tisztelnénk, azaz elismeréssel adóznánk az érdemeinek. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy behozta a tiszteletet - talán ez a kulcs az árnyékunk elfogadásában: nemcsak elfogadni érdemes az árnyékunkat, elhagyva a félelmet vagy haragot, amit éreztünk iránta, hanem tisztelve is az értékeit, érdemeit. Ez korábban nem jutott eszembe, köszönöm, hogy hozzásegített ehhez a gondolathoz.
Bejegyzés: Ami elől menekülünk, az utolér
annamanna 2016.04.14. 08:38:06
Namost, akit ki akarunk seprűzni az életünkből, az elől nem menekülünk, hiszen nem mi megyünk el az ő életéből, hanem őt akarjuk kirakni a mi életünkből. Azt pedig hogy lehet? Hogy lehet valakit kiseprűzni? Mire utal ez a kifejezés? Konfliktusra, harcra.
Az ember az árnyéka elől tehát nem menekül, inkább harcba száll vele, hiszen meg akarja semmisíteni azt.
A cikk további részében is harcról van szó, nem menekülésről. Egy képet látok, amin harcol egy lovag és egy kentaur. Utána le van írva egy álom, ahol valaki harcolt egy tigrissel (nem menekült előle). Utána pedig egy másik álom, ahol más valaki egy majommal veszekedett (harcolt); nem menekült előle.
"Többek között azért sem sikerül kiseprűzni az életünkből ezeket az embereket (vagy ha mégis, rövidesen betölti a helyüket valaki más), mert a személyiségünkből sem tudjuk kiseprűzni ezeket a tulajdonságainkat."
Ebben a fogalmazásban sincs szó menekülésről. A kiseprűzés kidobást, kivetést jelent.
Ezeket a személyiségrészeket, tulajdonságokat (és az őket megtestesítő embereket) az adott személy tehát megveti, lenézi, és nem tiszteli.
Ha valamit megvetek, akkor nem félek tőle, hiszen nem tartom magamnál nagyobbra, többre. Csak attól menekülök el, attól félek, amiről azt gondolom, hogy erősebb nálam, hatalmasabb, nem tudok megküzdeni vele.
De amit lenézek, megvetek, arról nem ezt gondolom, hanem pont fordítva, azt, hogy én vagyok a nagyobb és erősebb nála, nekem van jogom elűzni, megsemmisíteni, és ezt meg is tehetem vele. Csak egy idő után csodálkozom el azon, hogy nem sikerül, és miért nem sikerül.
A "menekülök előle" szerintem eufemisztikus kifejezés ebben az esetben, hiszen azt jelzi, hogy engem támad valami (noha én támadok); hogy az árnyék ugrik rám agresszíven (noha én ugrok rá).
Akivel harcolok, az dühít, és nem megfélemlít.
És a szövegben ilyen kifejezések vannak:
"olyasmi, ami bosszantja"
"annyira irritáló"
"úgy érezzük, falra mászunk"
"elfojtjuk az árnyékunkat"
"Az illető szinte szálka a szemünkben"
"a legjobb ellenségeink"
"természetes reakció az, hogy elkezdjük utálni az illetőt"
"őrülten irritálni kezd minket"
"le tudnánk köpni"
"megpróbálom erősen, nagyon erősen visszanyomni. Nem féltem különösebben, csak eszembe jutott, hogy ez a tigris tulajdonképpen vesztemre törhet. Egyszerűen nem akartam, hogy bejöjjön."
"Egyáltalán nem tetszett nekem, és kész voltam lecsapni rá"
"egyedül bánok el vele"
Ezekben az idézetekben sehol sincs szó félelemről, menekülésről, annál inkább haragról és harcról.
Az ember azért nem képes otthagyni az árnyékát, mert nem fél tőle.
Azért nem fél tőle, mert nem tiszteli.
Ha félne tőle és tisztelné, otthagyhatná; de mivel nem tiszteli és nem fél tőle, így hozzáragad.
Ha tisztelné, máris nem volna az árnyéka, ugyebár. Hiszen amit tisztelek, azt legálisnak fogadom el. Amit tisztelek, azt nem akarom megsemmisíteni.
Ami elől menekülök, azt nem akarom megsemmisíteni. Például, ha egy vulkán vagy cumani elől menekül valaki, nem akarja megsemmisíteni a vulkánt és cunamit. Tiszteletben tartja a létezését, csak tudja, hogy nem harcolhat vele, hiszen nincs hozzá ereje. És miközben menekül, nem azon gondolkozik, mennyire dühös a vulkánra, cunamira; hanem azon gondolkozik, mit kell tennie, hogy túléljen.
De ha mondjuk egy kullancs akaszkodik rá, akkor nem kezd el rémülten menekülni tőle, viszont szinte biztos, hogy bosszankodni fog miatta, és megpróbálja a kullancsot megsemmisíteni. Hiszen ő az erősebb a kullancshoz képest.
Akiről azt gondolom, hogy nem bírok el vele, félnem és menekülnöm kell tőle, az nem az árnyékom. Az árnyékomat lenézem és igyekszem összemorzsolni (még akkor is, ha csak orvul tehetem meg ezt).
Például ez egy több évszázados legenda: mult-kor.hu/cikk.php?id=12310&pIdx=3
És hozzá egy árnyékdal (bár persze nem pont erről szól): www.youtube.com/watch?v=oXER83XnPlA
Bejegyzés: Ami elől menekülünk, az utolér
SzabóElvira 2016.01.24. 12:30:51
Bejegyzés: A nők számára a szex kapcsolódás a női lét mélységeihez
Szerető Lettem 2016.01.24. 12:26:43
Bejegyzés: A nők számára a szex kapcsolódás a női lét mélységeihez
Ursus Libris 2015.09.10. 19:59:21
Bejegyzés: Félre a túlzott önkritikával!
2015.09.10. 19:55:50
Bejegyzés: Félre a túlzott önkritikával!
Ursus Libris 2015.09.10. 10:14:28
Valóban, és ha mi magunk vagyunk a mérce, az olyan magabiztosságot ad, amit senki nem vehet el tőlünk, senkinek a miénktől eltérő véleménye :)
Bejegyzés: Félre a túlzott önkritikával!
2015.09.10. 10:11:19
Azokat az embereket pedig nem értem, akik azt mondják: "ezt nem szabad mert mit fog szólni ez vagy az, és mit fog gondolni..."- az az ő dolga, hogy ő mit fog gondolni, azzal nem nekem van dolgom.
Bejegyzés: Félre a túlzott önkritikával!