Az internet és a telekommunikáció korában agyunk szinte ingerbaldachin alá került... Kevesen gondolnák, hogy a képernyőről érkező rengeteg információ és történet nemcsak a hangulatunkra gyakorol hatást, de a viselkedésünket befolyásoló neurobiológiai változásokat is előidéz – írja Kelly McGonigal Akaraterő-ösztön című könyvében.

Ha túl sok a rosszból...

Kelly McGonigal szerint az egyik legerősebb hatást a hírműsorok, hírportálok gyakorolják ránk. Vajon miként, hogyan? A kedves Olvasó gondolja végig: hogy áll fel egy félórás híradó után a kanapéról: vidáman vagy aggódva? Bizony, bizony, a hírösszefoglalókból dől a negatív információ, ami lehúzza a hangulatunkat, és hatására belendül a stresszrendszerünk. Hiszen minden adott ahhoz, hogy pánikolni kezdjünk a jövőnk miatt: baleset úton-útfélen, háborúk, gazdasági recesszió... Elég végigpásztázni a napilapok és hírportálok főcímeit, vagy csak néhány sort olvasni a cikkekből ahhoz, hogy elementárisan rosszul érezzük magunkat. Márpedig a kétségbeesett lelkiállapot kellemetlen és hosszút távon nem fenntartható, ezért amint felütik a fejüket a negatív érzelmek, ösztönösen keresünk valami vigasztalót.

A természeti és társadalmi katasztrófák, illetve az ezeket nagy dózisban adagoló média azért idéz elő bennünk, emberekben negatív érzéseket, mert a saját sérülékenységünkre és halandóságunkra emlékeztet. Arra, hogy mindez a sok szörnyűség holnap, a jövő héten vagy egy év múlva velünk is megtörténhet. A modern ember mindent megtesz azért, hogy a biztonságát és az egészségét szavatolja: extrahigiénikus termékek, hiperbiztonságos technikai eszközök – ám nincs az a tudományos fejlesztés, amivel ellenőrzés alá vonhatnánk a tényt, hogy előbb-utóbb üt az utolsó óránk. Az utolsó óra rémképe valahol jól eldugva pihen a tudatalattink ködében, ám amikor azzal szembesülünk, hogy valakit elért a vég, akkor eszünkbe jut, hogy ránk is ez a sors vár. Ilyenkor kell egy jól bevált recept, amivel adhatunk magunknak némi örömmorzsát. A pszichológiai szakirodalom rettegéskezelésnek nevezi ezt a jelenséget.

A boldogság ígérete

S mik azok, amikhez a kellemetlen érzések elől menekülünk? A válasz egyszerű: amit az agyunk ígéretes örömforrásnak tart. Agyunk bizonyos idegsejtjei, amelyeket összefoglalóan agyi jutalmazórendszernek nevezünk, egy dopamin nevű ingerületátvivő anyagot termelnek. A jutalmazórendszer felelős azért, hogy a számunkra vonzó dolgokért sóvárgunk, és gyenge pillanatainkban szinte bármit megteszünk, hogy megszerezzük őket. Minél több dopamint termelnek a jutalmazórendszer idegsejtjei, annál erősebb bennünk a sóvárgás, annál inkább meg akarjuk kapni vágyaink tárgyát.

Mi számít vonzónak? Egyrészt az evolúciósan csábító élelmiszerek, amelyek cukorban és zsírban gazdagok. Vagy olyan tárgyak, amiktől különlegesnek, kivételesnek érezzük magunkat, például márkás termékek, kütyük, hiszen ezek mondhatni az önértékelésünket simogatják. Vonzerőt jelent az érzés, hogy szeretnek és fontosak vagyunk mások számára, hisz emberként alapszükségletünk, hogy egy közösség megbecsült tagjai legyünk. S kergethetjük azokat az élményeket, amiktől azt várjuk, hogy szimplán örömmel, jó érzéssel töltenek el, például a bulizást, szórakozást.

A dopamin tehát boldogságot ígér, és arra sarkall, hogy tegyünk azért, hogy megszerezzük boldogságunk zálogát. Amikor agyunk jutalomkereső üzemmódban működik, és idegsejtjeink tobzódnak a dopaminban, akkor megeszünk még egy szelet süteményt, vásárolunk magunknak még egy pár cipőt vagy egy újabb számítógépes játékot, egyszerűen mert azt hisszük, „ettől jobb lesz”. S itt jön a csavar: a dopamin csak arról gondoskodik, hogy keressük az örömforrásokat, de azt már nem garantálja, hogy tényleg beváltják a hozzájuk fűzött reményt.

Rettegés és jutalom

A tudományos kutatások feltárták, hogy a stresszállapot bekapcsolja agyunk jutalmazórendszerét. Így amikor a médiából érkező negatív ingerekkel találkozunk, legyen az sokkoló hírműsor, bűnügyi magazin, esetleg erőszakos jelenetekkel teli krimi vagy akciófilm, ösztönösen keressük a módját, hogy jobban érezzük magunkat. A szorongás és nyomott hangulat önjutalmazáshoz vezet, és előkerül a chipses zacskó, egy tábla csokoládé, vagy szétnézünk a kedvenc webshopunkban, esetleg rágyújtunk egy cigire, kibontunk egy sört, attól függően, hogy korábbi tapasztalataink alapján mitől reméljük a megkönnyebbülést. Vagyis a stresszkeltő műsorok és médiaüzenetek elősegítik a kontrollvesztést a csábításokkal vívott napi csatáinkban, amikor az egészséges táplálkozás és testmozgás, a visszafogott és előrelátó pénzköltés, a káros szokások hátrahagyása a cél.

Lételemünk a keresés

Ha már itt tartunk, nem árt kitérni arra, hogy van egy másik szelete a dopamintörténetnek. Kelly McGonigal nagyon találóan világít rá, hogy „Kevés olyan dolog van, amit eddig megálmodott, elszívott vagy befecskendezett magának az emberiség, és ami annyira addiktív lenne, mint a modern technika.” McGonigal szerint az internetes keresés szokása, vagyis hogy új hírek, új információ, új tartalom után böngészünk a weben, konkrét és átvitt értelemben is mélyen emberi sajátosság. Mit is keresünk tulajdonképpen? Valami izgalmasat, egy újabb nagy flash-t? Mire akarunk rátalálni? Egy szép videóra, érdekes cikkre, ami öt percre a boldogság állapotába juttat minket? Azért kattanunk rá és keringünk a szórakoztató és hírportálokon, mert a dopaminrendszerünk folyamatosan az újdonság varázsával kecsegtet.

A közösségi média ennél is többet ígér. Nemcsak folyamatosan új információt, hanem annak érzését is, hogy megbecsült tagjai vagyunk egy közösségnek – like-olják a posztjainkat és mi is like-olhatunk. Akkor is a jutalmazórendszerünk pörög, amikor óránként ellenőrizzük, nem kaptunk-e valakitől új e-mailt – arra az érzésre vágyunk, hogy fontosak vagyunk, hogy kapcsolatot keresnek velünk.

„Ne ess pánikba”

Nem áll szándékomban ráhúzni a médiára és az internetre a vizes lepedőt... bár az eddig elmondottak talán ennek ellenkezőjét sugallták. A média és az internet korábban nem látott mértékben tágította ki a világról alkotott ismereteinket – és ezáltal remélhetőleg a világnézetünket is. Ám ahogy a függőségek kapcsán az a döntő, hogy az ember irányítja a szert, vagy a szer az embert, úgy a média és a világháló kapcsán sem mindegy, hogy mi nyomjuk a gombokat a billentyűzeten, vagy az agyunk kapcsol be egy gombnyomásra.

Ahogy Douglas Adams tömören és velősen összefoglalta Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvében, a „Ne ess pánikba” a legjobb tanács, amit önmagunknak adhatunk. Ne essünk pánikba a képernyő előtt, és ha észrevesszük, hogy menten lehangolódunk, inkább kapcsoljuk ki a gépet. Amiatt se essünk pánikba, hogy védtelen céltábláivá válunk a médiából, az internetről, a közösségi hálóról érkező tartalmaknak. Mert nem vagyunk védtelenek. Ahogy Kelly MecGonigal írja, „testünk arra teremtetett, hogy ellenálljon a sajttortának”, no meg a vásárlási kényszernek, az internetes like- és kattintásfüggőségnek és mindazon boldogságreménynek, amit agyunk jutalmazórendszere az orrunk elé tesz. Az evolúció felruházott minket az akaraterő képességével azért, hogy kivédjük a csábításokat, és hogy az agyunk dopaminsejtjei által kiváltott vágyakozásérzést számunkra hasznos és építő célok kitűzésére használjuk, ne könnyű kielégülések hajszolására.

Az akaraterő fejlesztéséről bővebben:
Kelly McGonigal: Akaraterő-ösztön. Miért fontos? Hogyan működik? Hogyan erősíthető? Ursus Libris, Budapest, 2015.