A stresszt egészen a közelmúltig elementárisan rossz helyzetekkel kapcsolta össze a köztudat és a tudományos világ: hajszoltsággal és kimerültséggel, sorscsapásokkal és veszteségekkel. Úgy tartottuk, a stressz átélése önmagában is rossz, a nehézségektől függetlenül, mert a stressz árt az egészségnek és megrövidíti az életünket. S immár nemcsak a problémák, hanem a stressz miatt is stresszelni kellett… Ám az elmúlt évek kutatásai feltárták, hogy nem egészen így áll a helyzet.

Kelly McGonigal, a Stanford Egyetem kutatója és egészségpszichológus, átmazsolázta az elmúlt évek új megközelítést közvetítő stresszkutatásait és stresszkezelési módszereit, majd A stressz napos oldala című könyvében adta közre ezt a szerteágazó tudást. Alapgondolata egyszerű, ám radikális: ha más szemmel tekintünk a stresszre, nem az ellenségünk lesz, nem egy újabb csapás az életünkben, hanem erőforrás.

Ha eddig a stresszre gondoltunk, talán úgy éreztük, összecsapnak a fejünk felett a hullámok, belefulladunk a teendőinkbe, az elvárásokba, a balszerencse-sorozatba. McGonigal rávilágít, hogy a stressz valami egészen mást jelent: a biológiai stresszreakció, vagyis a stresszhelyzetben a szervezetünkben lezajló változások nem ellenünk, hanem értünk vannak. Többleterőforráshoz juttatják a szervezetünket éppen azért, hogy ügyesen meglovagolhassuk a hullámokat.

„Üss vagy fuss”

Aki mélyebben beleásta magát a témába, általában találkozott egy kifejezéssel a stresszel kapcsolatban: „üss vagy fuss”, más néven „harcolj vagy menekülj” válasz. Ezzel a kifejezéssel írják le, hogy stresszhelyzetben milyen változások történnek a szervezetben. Amikor fenyegetést észlelünk, például a másodperc törtrésze alatt el kell ugranunk a semmiből kikanyarodó autó elől vagy félre kell rántanunk a kormányt az autópályán, akkor mozgásba lendül a szimpatikus idegrendszerünk. A szívünk hevesen ver, szaporán lélegzünk, adrenalin érkezik a vérünkbe, az izmaink megfeszülnek, hogy egy pillanat alatt cselekedjünk, azaz szembeszálljunk a veszéllyel vagy megfutamodjunk, ha az szolgálja túlélésünket. Így volt ez már a nagyragadozók elől menekülő ősembernél is.

1. A stresszből erőt meríthetünk

Vegyünk egy másik tipikus stresszhelyzetet: felvételi vizsga, záróvizsga vagy államvizsga előtt állunk, és az itt elért eredményünk nagyban befolyásolja majd, mely cégekhez, intézményekhez nyerhetünk bebocsáttatást, netán álmodozhatunk-e a doktori képzésről, vagy sem. Izzad a tenyerünk, nyomást érzünk a gyomrunkban, napok óta nem alszunk rendesen, és egyre a vizsgán kattogunk. E sorok írója ezennel bevallja, az államvizsgája előtt az idegességtől napokig hányt… Bár alighanem jobban bírtam volna a stresszt, ha már akkor tudom, amit ma tudok.

Hogyan látjuk ezt a helyzetet: fenyegetésként vagy kihívásként? A válasz fontos, mert nemcsak a közérzetünket határozza meg, hanem a megmérettetésen nyújtott teljesítményünket is. Az elmúlt években a kutatások feltárták, hogy az „üss vagy fuss” reakció mellett többféle stresszválasz létezik, és ezek élettani mintázatukban is eltérnek egymástól, hát még pszichés vetületükben. A fentebb bemutatott fenyegetettségi reakció mellett létezik az úgynevezett kihívás-reakció is.

Ha egy helyzetet nem fenyegetésként fogunk fel, tehát sikerül félretenni a szorongást, hogy „megaláznak majd azon a vizsgán”, hanem kihívásként, tehát úgy, „hogy előttem a nagy dobás, és megteszek mindent, hogy álljam a sarat”, akkor más lesz a stresszhormonok aránya, mint az „üss vagy fuss” válaszban. Ha kihívást észlelünk fenyegetés helyett, az ereink nem összeszűkülnek, hanem elernyednek, miközben a szívünk gyorsabban ver. Élesebbé válnak az érzékszerveink és a figyelmünk, ami javítja az összpontosítást, az összeszedett cselekvést. Pszichés szempontból pedig nem szorongást érzünk, hanem izgalmat. Az idegesség, ami a gyomrunkba, a torkunkba, az izmainkba tolul, nem annak jele lesz, hogy „rettegünk, és nem fog sikerülni”, hanem azt bizonyítja, hogy a szervezetünk felkészül az erőpróbára. Mindez pedig megemeli a motivációnkat – mi lehet annál lelkesítőbb, mint hogy előttünk a nagy dobás, és ebben a szervezetünk is mellettünk áll?!

Bármilyen meglepő, tudományosan bizonyított, hogy akik egy megmérettetés előtt nem fenyegetettségi reakciót, hanem kihívás-reakciót éltek át, jobban teljesítettek pánikoló társaiknál. Sőt, míg a fenyegetettségi reakció hosszú távon megviseli a szervezetet (innen a stressz rossz híre), addig a kihívás típusú stresszválasz után könnyebben regenerálódunk, és nem nő a szív- és érrendszeri megbetegedések kockázata sem.

2. A stressz segít másokhoz kapcsolódni

Előfordul, hogy a stresszválasz során oxitocin választódik ki a szervezetben. Az oxitocin a „szeretethormon” és az „öleléshormon” beceneveket kapta a tudományos világban, mert akkor is termelődik, amikor megölelünk valakit. Az oxitocin jellemzően az emberi kapcsolatok, bensőséges kötődések biológiai kísérője. Az oxitocinnak köszönhető az a szokásunk, hogy megterhelő helyzetekben gyakran azzal igyekszünk csökkenteni az idegességet, hogy a társas kapcsolatainkat ápoljuk – megosztjuk másokkal a problémáinkat. Eleinte a kutatók azt hitték, ez a női stresszválasz, de kiderült, hogy férfiakra is jellemző.

Amikor egy stresszhelyzetben az oxitocinnak is osztanak lapot, nemcsak a barátkozó kedvünk, hanem a bátorságunk is megsokszorozódik. Ha számunkra kedves embereket vagy a közösségünk tagjait bántódás éri vagy veszély fenyegeti, megvédjük őket, gondoskodunk róluk. Sőt, mindannyian ismerünk felemelő emberi történeteket arról, hogy természeti katasztrófák és más válsághelyzetek közepette hogyan segítettek egymásnak teljesen idegenek, ahelyett hogy a saját bőrüket mentették volna. Azt a fajta stresszválaszt, amely stresszhelyzetekben segít egymáshoz kapcsolódni, gondoskodás-barátkozás reakciónak nevezték el a tudósok. A stressz tehát a gondoskodás-barátkozás reakció révén hozzájárul ahhoz is, hogy közösségre leljünk embertársainkkal. Ennek fényében talán egyre kevésbé tűnik mumusnak a szemünkben…

3. A stressz segít tanulni a történtekből

Megterhelést vagy erőpróbát jelentő helyzetek után jellemzően még sokáig, de (a stresszhelyzet súlyosságától függően) legalább néhány óráig az eseményeken rágódunk. Tisztába tesszük a fejünkben, mi is történt, hogyan reagáltunk, esetleg hogy mit mondtak vagy tettek körülöttünk nások. Ez a rágódás is a stresszválasz része – ezalatt a szervezet felépül a stressz okozta élettani változásokból, miközben az agy „újraszövi a szálakat”. Az agyban olyan vegyületek (DHEA és idegi növekedési faktor) választódnak ki, amelyek növelik a neuroplaszticitást, vagyis az agynak azt a képességét, hogy az őt ért ingerek hatására újraszervezi magát.

Amikor végre túl vagyunk a vizsgán, és átgondoljuk, hogy mit csináltunk jól, mit lehetett volna másképp („ügyesen felépítettem az érvelést, ám a keresztkérdéseknél nem sikerült jól kivágni magam, legközelebb erre is külön fel kell készülnöm”, „láttam az érdeklődést a szemükben, ezek szerint nem is vagyok olyan rossz előadó, ahogy hittem”), akkor az idegrendszerünk elraktározza a tapasztalatokat a jövőre. A stressz nemcsak feszültséget hoz az életünkbe, hanem neki köszönhetjük a nagy tanulságokat is.

A stresszhelyzetek nem hiábavalók, nem merő rosszindulatból gurítja őket a lábunk elé az élet. A stressz azt jelzi, hog valami jelentősséggel bír számunkra – hiszen idegesek csak olyasmi miatt lehetünk, ami fontos nekünk –, és tenni, igyekezni, küzdeni kell azért, hogy véghezvigyük a számunkra fontos törekvéseket, vagy megtartsuk a számunkra fontos embereket, a tulajdonunkat, a munkánkat vagy bármi mást. A stressz emlékeztet arra is, hogy a nagy dolgokat nem ajándékba kapjuk – épp az erőfeszítéseink adják meg az értéküket, valamint az a tény, hogy folyamatosan átlépjük értük a határainkat.

A cikkben bemutatott tudományos eredmények forrása:
Kelly McGonigal: A stressz napos oldala. Miért jó a stressz és hogyan bánjunk vele ügyesebben? Ursus Libris, Budapest, 2016.