Az élet hullámhegyek és -völgyek sorozata – néha azonban olyan események történnek, amelyek egészen mélyre lökhetnek minket. Meghal egy hozzátartozónk vagy közeli barátunk, egy súlyos diagnózissal lépünk ki a kórház ajtaján egy kivizsgálás után, egy fájdalmas párkapcsolati szakítás letargiába taszít. Ezek az események traumákként rögzülnek a személyes emlékeink közt, és a kétségbeesés, a bánat, a rettegéssé fokozódó félelem érzelmei kapcsolódnak hozzájuk. Ám a traumák, habár kétséget kizáróan mély szenvedést és sok fájdalmat hoznak az életünkbe, a pszichológiai kutatások szerint nemcsak a depresszió, hanem a lelki növekedés forrásai is.

Kelly McGonigal, a Stanford Egyetem pszichológus kutatója számos történetet és vizsgálatot idéz A stressz napos oldala című könyvében, amelyek arról tanúskodnak, hogy életünk legnagyobb megterhelést jelentő eseményeiből is elágazhatnak pozitív forgatókönyvek, már ami a belső, pszichológiai valóságunkat és megéléseinket illeti. Ezt nevezi poszttraumás növekedésnek a pszichológiai szakirodalom.

„The purpose of life is a life of purpose.” /Robert Byrne/

Nem emlékszem olyasmire, hogy a felmenőim közül bárkivel beszélgettem volna arról fiatalabb koromban, van-e értelme az életünknek, vagy úgy általában „a dolgoknak”, amik velünk történnek. A felmenőim felkeltek reggel, és tették a dolgukat, ahogy kellett – a miérteken nem töprengtek sokat. Azt hiszem, nem volt szokás az ilyesmi. Aztán teltek az évek, felnőttem, és egyszer csak feltűnt valami: körülöttem egyre többen gondolkodtak el azon, és beszéltek nekem arról, hogy miért történt velük ez vagy az, és mi minden fontos számukra, ami löketet ad ahhoz, hogy továbbcsinálják. Valami megváltozott.

Ahány szellemi irányzat, vallás és ideológia, annyiféle választ találhatunk arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme – az elmúlt évezredek nagy gondolkodóiban egyvalami közös: mindannyian feltették maguknak ezt a kérdést. De vajon a hétköznapi ember számára van értelme eltöprengeni ezen a velős feladványon, és nem csak egy megfejthetetlen rejtély körül körözünk egyfolytában? Hasznos egyáltalán a miérteken töprengeni – jobb lesz attól bármi, ha felteszünk magunknak néhány kérdést? Ezekre a kérdésekre egyértelmű választ kaptam Kelly McGonigal amerikai egészségpszichológus könyvéből, A stressz napos oldalából: egyértelműen igen!

Amióta Abraham Maslow az 1950-es években zászlajára tűzte a kiteljesítő élet és önmegvalósító személyiség eszméit, nyugati kultúránkban egyre fontosabbá vált, hogy a lehetőségeinket kibontakoztatva éljünk, és kihozzuk magunkból a maximumot. Ám miközben az utcákon sok-sok potenciális önmegvalósító futkározik, mégis gyakran hallom emberektől, hogy méltatlan helyzetekben vergődnek, és nem tudják olyan irányba kormányozni az életüket, amilyenbe szeretnék.

Veit Lindau coach találóan úgy fogalmazza meg Fogadj örök hűséget magadnak című könyvében az önmegvalósítás lényegét, hogy „tetteidben légy hű önmagadhoz!”. S valóban: az önmegvalósító élet nem azt jelenti (első körben), hogy Facebook-lájkok özönét kiváltó, nagy formátumú tetteket viszünk végbe, hanem hogy a mindennapjaink során, életünk apró mozzanataiban önazonosan cselekszünk, az értékrendünknek megfelelően. S ha sikerül kiviteleznünk, hogy kisebb tetteinkben ne az elvárások és önbeteljesítő jóslatok kapjanak szót, hanem az, ahogy szívünk szerint cselekednénk, akkor a fontos útelágazásokhoz érkezve olyan döntéseket fogunk hozni, amelyek a javunkat szolgálják.

„Hogy vagy?” „Letört egy darab a fogamból.” „Épp most fröcskölt le egy kocsi, ahogy átmentem a zebrán.” „A főnökünket letolta az ő főnöke, úgyhogy ma mindenki lapult az irodában.” Sok viccelődés tárgya, hogy ha összeállítanák az egyes népek sajátosságairól szóló gyűjteményt, a magyar nép címszó mellé alighanem a panaszkodó jelző kerülne…

A panaszkodás szokása generációról generációra adódik át, olyan apróságok útján, mint hogy a családi összejöveteleken mik a bevett társalgási témák, vagy a sarki közértben hogy zajlik egy udvariassági beszélgetés az eladóval (a Szomszédok sorozatban is így zajlottak a lakótelepi találkozások: panaszkodósan). Eltanuljuk és gyakoroljuk, mint egy társalgási sémát, társadalmi normát. Önmagában ez nem is lenne probléma, ám a panaszkodás összefüggésben áll az áldozatszereppel, a pesszimizmussal, vagyis azokkal a tulajdonságokkal, amelyek nem visznek előre. Szerencsére mint minden rossz szokás, ez is hátrahagyható odafigyeléssel és tudatossággal. Ehhez a mindfulness, vagyis az éber figyelem gyakorlását hívhatjuk segítségül, amit Jon Kabat-Zinn amerikai orvos tett az életmód-változtató és stresszkezelő tréningek részévé, a buddhista meditációból merítve. Magyar nyelven a Bárhová mész, ott vagy, és Az éber figyelemről – örök kezdőknek címmel olvashatók Kabat-Zinn munkái a mindfulnessről.

Az elmúlt hónapokban (vagy akár években?) gyakran találkoztam a dühükkel, frusztráltságukkal nehezen mit kezdeni tudó emberekkel. Hangos, esetleg rángatózó arcizmok kíséretében kivitelezett telefonálás a metrón, az utcán dühödten magukban morgó emberek (direkt figyelem: nem telefonon vagy headseten keresztül beszélnek!). S ehhez jönnek még elkapott beszélgetésfoszlányok arról – szerencsére hasonló társalgásokban ritkán vagyok beszélgetőpartner –, hogy ki a felelős „a jelenlegi kisiklott vagy siralmas helyzetért”: az EU vagy Putyin, a kormánypárt vagy a korábban kormányon levő ellenzék, netán a főnök, aki „túllép minden határon”, a szomszéd, aki „elviselhetetlenül zajong”, és még sorolhatnám. Pszichológusként sokat töprengek azon, mi állhat az elharapózó indulatosság mögött – azt gondolom, hogy ez valaminek a tünete.

Riekje Boswijk-Hummel pszichoterapeuta Harag című könyvében egy egyszerű igazságra hívja fel a figyelmet: a haragunkból többnyire kifelé tekintünk, ám a harag, vagyis a kiindulópont bennünk van – ám erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni.