Gina Ogden házasság- és szexuálterapeuta Nők, akik szeretik a szexet című könyvéről már többször írtam ezen a blogon, az olvasói mutatókat nézve nagy érdeklődéstől kísérve. Nem véletlenül: Ogden felrúgja az olyan, hagyományos kliséket, miszerint a szexi = magakelletés, a jó szex = nagy orgazmus stb. Ráadásul a női szexualitást – kiemelve a hálószobatitkok szűk közegéből – tágabb perspektívába helyezi, és rámutat, hogy a szexuális erőnek a női identitásban és a női lét mélységeinek megélésében is helye van.

A szex mint mélyről jövő, női energia

Gina Ogden szemléletmódjára alapvető hatást gyakorolt a szexuális forradalom, amelyet maga is megélt. Ez a tapasztalat inspirálta a női szexualitás mibenlétével kapcsolatos kutatásokra, majd az összegyűlt ismeret- és történethalmaz alapján a Nők, akik szeretik a szexet könyv megírására. A kötetben olyan nőkről olvashatunk, akik megtalálták az utat a saját szexualitásukhoz: a gyönyörhöz, az érzékiséghez, az eksztázishoz. Olyan nőkről, akik képesek voltak felszabadítani egy sajátos, mélyről jövő energiát, és ennek segítségével rendbe hozni a szexuális elakadásban fuldokló házasságukat, kilépni a kapcsolatfüggőség vergődéséből, az intimitás korábban ismeretlen mélységeit megtapasztalni, és így tovább. Ahhoz hasonló élményeket éltek át szex közben, amilyet ez a hölgy is: „Érintés. Könnyedség. A test muzsikája… A lényemet a világegyetemmel összekötő csodálatos energiák része.” Vagy ez a hölgy: „Az összes energiám megnyílt, és mozgásba lendült. Azt hiszem, mondhatjuk, hogy úgy éreztem magam, mint egy küszöbönálló földcsuszamlás.”

Mi a női lét esszenciája, és miben jut kifejeződésre a férfiasság? – olyan kérdések ezek, amelyek filozófusokat és pszichológusokat sarkalltak gondolkodásra, ott rejlenek sok-sok irodalmi mű mélyén, sőt még a politikában is hullámokat korbácsolhatnak (valójában már sok ezer éve), amikor az a téma kerül elő, hogy mi a dolga a férfinak és mi a dolga a nőnek a családban.

Treya Killam Wilber és férje, Ken Wilber filozófus egy sajátos felosztást vezetnek be a két nem eltérő minőségeinek leírására. Közösen írt, Áldás és állhatatosság című könyvükben – amely Treya mélyről jövő emberi átalakulásának állít emléket, amelyet súlyos rákdiagnózisát követően vitt végbe – kifejtik, hogy a maszkulinitáshoz hagyományosan a cselekvést társítják, míg a femininitáshoz a létezést kapcsolják.

„A cselekvés értékét a teremtés adja meg: elkészíteni valamit, elérni valamit. Ez a minőség gyakorta agresszív, versengő és hierarchikus természetű, jövőorientált, szabályoktól és ítéletektől függ. Összefoglalva, a cselekvés megpróbálja »jobbá« változtatni a jelent. A létezés értékei viszont annak az értékei, hogy átöleljük a jelent, az embert önmagáért fogadjuk el, nem pedig azért, amit képes megtenni; értékei a kapcsolat, a befogadás, az elfogadás, az együttérzés és a törődés értékei.”

A „daimón” kifejezés eredete az ókori görögökig nyúlik vissza, és az évezredek során átesett néhány jelentésmódosuláson. Eredetileg valamiféle kisebb istenséget, isteni erőt jelentett, amely lehetett rossz szándékú, de jó szándékú, nagy tettre inspiráló is. A daimón, mint ártó szellem, tovább él a démon szóban. A daimón, mint inspiráló, ihlető erő tapasztalata szintén tovább él – csak már másként nevezzük a modern korban.

A daimón kifejezéssel Treya Killam Wilber naplójában találkoztam először, amit Treya férje, Ken Wilber, a neves amerikai filozófus adott ki az asszony halála után. Treyánál harmincas évei derekán súlyos melldaganatot diagnosztizáltak; ezt követően új alapokra helyezte életét, és mély lelki átalakuláson ment át – a pszichológia ezt nevezi poszttraumás növekedésnek. Mindehhez öt év adatott neki, és ebbe az öt évbe belefért az is, hogy Treya a különböző kezelési módszerek felkutatása és kipróbálása mellett a daimónját is megtalálja. Ennek a rögös, embert próbáló belső útnak állít emléket az Áldás és állhatatosság című könyv, amely naplóit és tartalmazza.

Mindannyiunk életében vannak olyan helyzetek, amelyek elemi erejű reakciót váltanak ki belőlünk. Bántásnak, támadásnak veszünk olyasmiket, amiket nem bántó szándékkal mondtak vagy tettek; magunkra veszünk olyasmit is, amit nem kellene, túlságosan érzékenyek vagyunk bizonyos helyzetekre. Például nem tudunk megküzdeni egy negatív kritikával, vagy azonnal támadásnak vesszük, ha valaki nem ért egyet velünk valamiben. Mit jeleznek ezek a túlreagálások, és hogyan lépjünk túl rajtuk?

A végtelenségig sorolhatnánk az ehhez hasonló, irreálisan intenzív reakciót provokáló helyzeteket, ám mindegyikben van valami közös. Veit Lindau coach, a Fogadj örök hűséget magadnak kötet szerzője szerint igen figyelemreméltó módon mindegyik túlmutat a jelen körülményeken. Az egyet nem értés nem egyenlő azzal, hogy nem vagyunk elég okosak, ahogy egy negatív kritika sem jelenti azt, hogy valami baj van velünk. Akkor hát miért ez a megmagyarázhatatlan érzékenység?

Tágabb családunkra, felmenőinkre gondolva sokunk tapasztalata az (amennyire másoktól hallom, nem csak én jártam így), hogy a családi emlékezet megőrzött számos anekdotát, köztük talán néhány nyomasztó epizódot is, ám a múlt igazán mély szenvedést hordozó történései „elfelejtődtek”. Tágabb otthonunkra, Közép-Kelet-Európára különösen igaz, hogy a történelemkönyvekben felsorolt események mögött súlyos egyéni tragédiák rejlenek – ám míg a törtenelemkönyvek anyagát be kell biflázni, az egyéni történésekről csak úgy-ahogy tudunk. A transzgenerációs hatások vizsgálata során – amelynek színterei jellemzően a terápiás alkalmak, pl. családállítások, születésterápiák – feltárult, hogy éppen a látszólagos „elfelejtések” miatt él tovább a múlt, amit a család szeretne meg nem történtté tenni.

Rejtett összeköttetés

A múlt azért élhet tovább a jelenben, mert „rejtett összeköttetés-háló alakul ki az eredeti családban, ahol az ember az életét kapja, az új családban, ahol az életet továbbadja” – írja Angster Mária – aki az egyik legelismertebb családállítás csoportokat vezető pszichoterapeuta hazánkban – Ikertörténetek című – a méhen belüli ikervesztésről, illetve annak következményeiről és feldolgozásáról szóló – könyvében. Létezik egy közös családi mező, családi tudat, amelynek „működési törvényei kényszerítő erővel hatnak a tagok sorsára, sokszor felülírva a személyes szándékaikat is. Másrészt tartalmazza az összes csoporttaggal kapcsolatos összes létfontosságú információt.” Vagyis a családi közösség korábban élt tagjainak sorsa megőrződik, és szenvedésük továbbadódhat a néhány generációval később születetteknek. S a korábbi családi traumák átöröklődése valószínűbb akkor, ha elhallgatták a történteket.