Arra kérem a kedves Olvasót, szánjon arra öt percet, hogy végigtekintsen az életén, és elgondolkodjon az alábbi kérdésen: van az életében olyasmi, ami bosszantja, ami kellemetlenséget jelent, ám ez mégis újra és újra visszatér? Lehet szó egy álomról, egy élethelyzetről, egy embertípusról, ami azonnal beindítja a reakciót: „jaj ne!”. Ha még futja rá ebből az öt percből, amit talán egy nyugtató fürdő vagy lassú teaszürcsölés közben talál a napjában, vegye számba azt is, hogy pontosan mi az, ami annyira irritáló?
A jungiánus pszichológia több fontos felfedezéssel ajándékozott meg minket az emberi pszichéről, többek között azzal a bölcsességgel is, hogy ha úgy érezzük, falra mászunk valamitől vagy valakitől, akkor érdemes magunkra figyelnünk – mert talán sikerül meglátnunk azokat a részeinket, amelyek eddig árnyékba borultak. Marie-Louise von Franz analitikus, C. G. Jung tanítványa azt írja, e mögött a jelenség mögött az áll, hogy „a legtöbb ember nincs teljesen tudatában a személyiségvonásainak”. Amit nem ismerünk, pontosabban nem akarunk tudni saját magunkról, az száműzetésbe kerül személyiségünk ún. árnyékrészébe. Ám e tulajdonságaink hírt adnak a létezésükről – ahogy arról Von Franz is számos példát hoz Az álmok útján című könyvben –, az álmainkban, a kapcsolatainkban.
Miért ne akarnám olyannak látni magam, amilyen vagyok?
Hogy miért volna szükség arra, hogy személyiségünk egy része rejtve maradjon előttünk? „Szeretjük úgy képzelni, hogy értelmesek, nagyvonalúak, jó természetűek, ügyesek meg még ki tudja, milyenek vagyunk. Ám vannak olyan tulajdonságaink is a teljes személyiségünkben, olyan alárendelt (inferior) tulajdonságok, amelyeket nem ismerünk.” Tegyük fel, rendszerető és rendszerező egyéniségek vagyunk, az életünkben pedig a tiszta feltételeket és viszonyokat kedveljük, különben felborul a lelki nyugalmunk. Nagy erőfeszítést teszünk arra, hogy mindig minden rendben legyen és menjen. Vagy tegyük fel, fontos számunkra, hogy határozottan képviseljük az álláspontunkat, és részünk legyen a döntésekben – azt tartjuk magunkról, hogy magabiztos és talpraesett egyéniségek vagyunk.
De talán nem is mindig vagyunk olyan biztosak a dolgunkban, amennyire sugározni szeretnénk, de ezt a világért se ismernénk be. Vagy pedig az az igazság, ha nem fordítanánk akkora figyelmet a rendre és arra, hogy mindent letisztázzunk és tisztába tegyünk, akkor váratlan és megjósolhatatlan helyzetekbe keverednénk, és még a végén hibát követnénk el – azt, hogy bennünk is van hajlam a káoszra (hiszen a – matematikai értelemben is vett – káosz az élet és minden ember része), nem akarózik bevallani magunk előtt. „A legtöbb ember azokkal a tulajdonságaival azonosítja magát, amelyek elfogadhatóvá teszik őt a társai előtt, ezért az árnyék általában félszeg, alárendelt, és olykor még egy kicsit gonosz vagy szociálisan ügyetlen is lehet.”
Én aztán tuti nem…
„Mindenki vet árnyékot. Ha például sokat gondolkodunk, akkor az érző oldalunk viszonylag alsóbbrendű vagy fejletlen lesz, mert nem figyelünk oda rá eléggé. Ha valaki nagyobbrészt gépekkel és technikai dolgokkal foglalkozik, akkor hajlamos elhanyagolni a fantáziáját vagy a művészi tehetségét. Ám ha elfojtjuk az árnyékunkat, akkor csak félemberek vagyunk. […] Amikor fáradtak vagyunk, vagy nagy nyomás nehezedik ránk, gyakran megjelenik egy másik személyiségünk. Például nagyon jóindulatú és segítőkész emberek hirtelen könyörtelen egoistákká válnak. Mindenkit félretaszítanak, és undokok lesznek. Olyankor is megjelenik az emberek árnyékoldala, amikor influenza vagy más betegség gyötri őket. Vagy ott vannak a mindig jókedvű, vidám és vállalkozó kedvű emberek, akikből aztán egy napon rosszkedvű, morgó medve lesz, és ilyenkor az az érzésünk, hogy még soha nem láttuk őket ilyennek. Hirtelen megváltozik a jellemük, mert áttör az árnyékuk.”
Napvilágra kerül, ami eddig rejtve volt
Ha úgy érezzük, életünk alapköve a rend, csak idő kérdése, hogy megérkezzen a munkahelyünkre egy új kolléga vagy a közös albérletbe egy olyan lakótárs, aki baromira szétszórt. Az íróasztala egy rémálom, soha nem mosogat el maga után, mindenhonnan elkésik, és „semmiben sem lehet számítani rá”. Vagy ha a magabiztosságunkat tartjuk a legnagyobb erényünknek, biztosan mellénk sodor valakit az élet, aki „tutyimutyi”, talán dadog is, esetleg szociális fóbiája van; olyasvalakit, akinek még véletlenül se mondhatjuk meg nyíltan, hogy „figyelj, állj a sarkadra”, hiszen már így is rettentően félénk. Az illető szinte szálka a szemünkben, ám mégis együtt kell élnünk vele, nem seprűzhetjük odébb.
„Mindannyiunknak megvannak úgymond a kedvenc, a legjobb ellenségeink, akik általában az árnyékunkat jelenítik meg. Ha valaki kárt okoz nekünk, akkor természetes reakció az, hogy elkezdjük utálni az illetőt. De ha valaki sosem ártott nekünk, és mégis olyan őrülten irritálni kezd minket, minden alkalommal, amikor belép a szobába, hogy le tudnánk köpni, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az árnyékunkat személyesíti meg.”
Többek között azért sem sikerül kiseprűzni az életünkből ezeket az embereket (vagy ha mégis, rövidesen betölti a helyüket valaki más), mert a személyiségünkből sem tudjuk kiseprűzni ezeket a tulajdonságainkat. Seprűzés helyett az a megoldás, ha ránézünk a korábban rejtett részeinkre, és integráljuk őket az énképünkbe – személyiségünk teljességéhez árnyékos oldalunk is hozzátartozik. Ugyan feladunk néhány, önmagunkkal kapcsolatos illúziót („Az én életemben rend van, nem lehet benne kiszámíthatatlanság.” „Mindig minden helyzetben magabiztos vagyok és tudom, hogyan cselekedjek.”), viszont ha elfogadjuk, hogy létezik a személyiségünknek ez az aspektusa is, akkor nem fognak többet irritálni ezek a tulajdonságok, sem magunkban, sem másokban. Hogyan tehetjük meg mindezt? Íme Marie-Louise von Franz javaslata:
„… akkor biztosak lehetünk benne, hogy az árnyékunkat személyesíti meg. Ilyenkor a legjobb tehát leülni és egy darab papírra leírni az illető tulajdonságait. Aztán jól megnézni és azt mondani: »Ez én vagyok.« Egyszer, tizennyolc éves koromban megcsináltam ezt, aztán belevörösödtem-beleizzadtam, mire befejeztem. Igazi megrázkódtatás találkozni az árnyékunkkal.”
Hogyan jelenik meg az árnyék az álmainkban?
„Ha az ember az ösztönös érzelmi reakcióit nyomja vagy fojtja el, akkor az álmokban megjelenhet egy ellenséges állat. […] Általában ha valami üldöz bennünket az álmunkban, akkor el akar jutni hozzánk. De ha félünk tőle, akkor gonosz alakkal ruházzuk fel. Ha szembe tudnánk nézni természetünknek ezzel az oldalával, akkor valószínűleg jóindulatúbb lenne hozzánk. […] Az árnyék sem száz százalékig gonosz. Gyakran egy ártalmatlan bunkó, modortalan alak, ő a szőrös ember, aki még közel van a természethez. Legtöbbször egyáltalán nem is gonosz – hanem nagyon természetes és szerethető, és fontos, hogy bennünk lakjon.”
Egy álmodó elmeséli az álmát Von Franznak, forrás: Az álmok útján, 105. o.:
– Nos, olyan három nappal ezelőtt volt egy álmom, amelyben volt egy tigris, ami hirtelen bukkant fel a ház mellett. Tulajdonképpen nem láttam a tigris testét; csak a fejét láttam ténylegesen. Itt, az etoni házunkban van egy hosszú-hosszú folyosó, abból nyílnak a szobáink ajtajai. Emlékszem, hogy a fürdőszobában voltam, a tigris pedig megpróbált megragadni az ajtó felől. A feje az ajtó alatt volt, a nyaka pedig olyan lapos volt, hogy tényleg befért az ajtó alatt. Emlékszem, hogy ott állok, és megpróbálom erősen, nagyon erősen visszanyomni. Nem féltem különösebben, csak eszembe jutott, hogy ez a tigris tulajdonképpen vesztemre törhet. Egyszerűen nem akartam, hogy bejöjjön. A fürdőszoba másik végében lévő barátok egyáltalán nem aggódtak, de én igen. Én voltam az egyetlen ember, akinek tényleg aggályai voltak azzal szemben, hogy a tigris be akar jönni.
(az Eton College hallgatója)
– Rosszkedvű típus?
– Csak ki nem állhatom, ha valaki tévedett, és én tudom, nekem van igazam. Igen, morcos vagyok. Ja… De honnan tudta?
Embernek és emberinek lenni
„Mikor az emberek megtanulják megismerni és egy kissé megélni az árnyékukat, akkor sokkal megközelíthetőbbek, természetesebbek, őszintébben emberivé lesznek. Az árnyék nélküli, tökéletes emberek kisebbrendűségi érzést váltanak ki a környezetükből, ami nagyon bosszantja a többieket. Felsőbbrendűen viselkednek a »nagyon is emberi« többiekkel szemben. Ezért lélegeznek fel az emberek, mikor valami kellemetlenség történik velük. Ilyenkor azt mondják: »Aha, hála istennek, ő is csak ember.«”
Egy álmodó elmeséli az álmát Von Franznak, forrás: Az álmok útján, 106. o.:
– A legrohadtabb álmom volt. Egy erdei házikóban voltam a barátnőmmel (aki most már a feleségem) meg egy közös barátunkkal, aki segített felépíteni. A srác két lábbal áll a földön, amolyan erdei ember – igazán belevaló fickó. Hirtelen egy szőrös majomember jelenik meg, és oda akar menni a barátnőmhöz. Egyáltalán nem tetszett nekem, és kész voltam lecsapni rá, mikor a barátnőm a vállamra tette a kezét, és azt mondja: „Várj egy percet. Ketten foglalkozzunk vele!” Én körülnéztem és így szóltam: „Nem, egyedül bánok el vele.” Úgyhogy elkezdtem beszélni ehhez a szőrös majomfajzathoz: „Nem! Nem a tied! Az enyém!” A végén kiderült, hogy egész értelmes. Én totál meglepődtem. A végén sarkon fordult, és visszaballagott az erdőbe.
(torontói szociális munkás)
Kapcsolódó cikkek:
Hogyan simítsuk el a konfliktusokat?
Érzelmi Achilles-sarkunk – a túlérzékenység egyik oka
A cikkhez felhasznált idézetek forrása:
Az álmok útján. Marie-Louise von Franz beszélgetései Fraser Boával az álomértelmezésről. Ursus Libris, Budapest, 2006.