„A szó elszáll, az írás megmarad” – tartja a régi latin közmondás, és talán ennek is köszönhető, hogy hajlamosak vagyunk kevésbé zavartatni magunkat amiatt, hogy mit mondunk, vagy hogy mit mondanak nekünk mások. Talán feddhetetlen társasági modorral közölnek velünk egy üzenetet, és észre sem vesszük, hogy furcsa, fonák tartalom van benne. A szavak, az őket kísérő gesztusokkal együtt, árulkodók – a kapcsolatok valódi arcáról árulkodnak. Az alábbiakban arról olvashattok, hogy bizonyos ártalmatlan, akár törődőnek tartott mondatok mögött egészen más kapcsolati minták lehetnek, mint amit első hallásra várnánk.

A szerető szavak valódi üzenete sokszor nem a szeretet

Heinz-Peter Röhr német biblioterapeuta Kiút a függőségből című könyvében mélyreható elemzéssel mutatja be, hogy bizonyos, ártatlannak vagy akár törődőnek tűnő szülői gesztusok és szavak esetenként nem a szeretet kimutatását szolgálják. A szerző A libapásztorlány című Grimm-mesén keresztül ábrázolja, hogy a szülő milyen módokon, és milyen mozgatórugóktól hajtva nevelhet függő személyiséget gyermekéből – sokszor anélkül, hogy tisztában lenne azzal, milyen irányba formálja őt. (Szerencsére a szerző nem áll meg itt, hanem arról is ír, hogyan oldható fel a szülőkhöz fűző dependens kapcsolat, és az illető hogyan léphet az önállóság útjára.)

Szó sincs arról – az esetek döntő többségében –, hogy a szülő rosszat akarna gyermekének. Ám mégis előfordul, hogy látszólag szerető szavainak valós mondanivalója nem a törődés és a szeretet közvetítése, hanem a törődés és a szeretet – elvárása. Más esetekben szavaival támogatást és segítséget nyújt, ám valójában azt közvetíti, hogy gyermekének a támogatásra és segítségre – mindenképp szüksége van.

Lev Tolsztojjal kapcsolatban kering egy anekdota, amellyel több változatban is találkoztam. E szerint Tolsztoj gyerekkorában két barátjával megalapította a „Jegesmedve Klubot”, amelynek felvételi kritériuma az volt, hogy a tagjelöltnek fél órán át kellett a sarokban állnia, és közben tilos volt a jegesmedvére gondolnia. Egy másik változat szerint a gyermek Tolsztojt a sarokba állította a bátyja, azzal a felszólítással, hogy addig nem hagyhatja el a posztját, ameddig nem veri ki a fejéből a jegesmedvét. Amikor a bátyja jelentős idő elteltével megnézte, sikerrel járt-e a kis Tolsztoj, szegény gyereket még mindig a sarokban állva találta.

A történet ez utóbbi változatát Kelly McGonigal amerikai egészségpszichológus, a Stanford Egyetem oktatója ismerteti Akaraterő-ösztön című könyvében. Mindegy, hogy a történet melyik változata kerül szóba, jellemzően annak bemutatására szolgál, mennyire nehéz elnyomnunk a gondolatainkat. Sőt, egy pszichológiai kísérlet alapjául is szolgált a sztori: Daniel Wegner, a Harvard Egyetem oktatója egyetemi hallgatókkal végzett kutatásában azt a feladatot adta a kutatási résztvevőknek, hogy 5 percen keresztül ne gondoljanak a jegesmedvére. A résztvevők természetesen semmi másra nem tudtak gondolni…

Egyszer, még 12-13 éves koromban iskolába menet, a busz, amin utaztam, karambolozott. Én csak annyira emlékszem, hogy nem sikerült megakadályoznom, hogy elessem („de kínos” – futott át az agyamon), de aztán megláttam, hogy mások is dőltek velem együtt, és betörtek az ablaküvegek. A busz egy kamionnal ütközött, és az árokban kötött ki. Többen megsérültek, szerencsére haláleset nem történt; nekem még a szemüvegem se görbült el. Később nem gyötörtek rémálmok, és már másnap fel kellett szállnom megint egy buszra (sőt aznap, mert haza kellett jutnom valahogy a helyszínről), és nem féltem ezt megtenni – de előfordulhatott volna, hogy velem marad valamilyen tünet, akár hosszú évekre.

Peter A. Levine terapeuta a traumatizálódásról és traumafeldolgozásról szóló, A tigris felébresztése címmel nemrég megjelent könyvében több hasonló esetet ír le, ami traumatizálódáshoz vezetett; pl. műtéti altatás, kutyaharapás/-támadás. Ezek az ún. sokktraumák (amelyek nem teljesen azonosak az érzelmi megpróbáltatásokkal tűzdelt felnövés nyomán kialakuló fejlődési traumákkal) jellemzően akkor alakulnak ki, amikor egy nem kontrollálható helyzetben eláraszt minket a mélységes rettegés. Habár ez a történés általában rövid idő alatt lezajlik, utóélete éveken, évtizedeken keresztül is eltarthat.

„A természet úgy kell a gyerekeknek, mint egy falat kenyér.” Ez a frappáns gondolat nem az én fejemből pattant ki, hanem Herbert Renz-Polstertől származik. Herbert Renz-Polster gyerekorvos és Gerald Hüther neurológus egy már-már feledésbe merülő témát járnak körül Vissza a gyökerekhez című könyvükben: hogyan fonódik össze a gyermeki fejlődés a természettel, és hogyan tolódott el ettől a modern korban. Olvasmányos, helyenként csipkelődő, néhol provokatív stílusban írnak arról, hogyan fejlődnek „ezek a mai gyerekek”, és hogyan fejlődhetnének még jobban, oly módon, hogy visszatalálnak saját gyökereikhez, miközben a 21. század vívmányaiból is építkeznek.

C. G. Jung több volt pszichológusnál: sajátos pszichológiai rendszerének és álomelemzési módszerének köszönhetően alapvető hatást gyakorolt a művészetre és az irodalomra, sőt az emberiség kultúrtörténetére is. A jungi analízissel foglalkozó szakemberek tábora a mester halála óta is folyamatosan nő, és a világ számos országában egyesületekbe tömörülnek, miként hazánkban is (Magyar C. G. Jung Analitikus Pszichológiai Egyesület). Az elmúlt hónapokban nagy feladatba vágtuk a fejszénket az Ursus Libris Kiadónál: Deák Zsolt jungi analitikus szerkesztésében Jung nálunk I. címmel megjelentettük egy kétkötetes antológia első részét, amely a hazai jungiánus szakma, illetve a jungi tanokhoz kötődő szakemberek írásaiból nyújt válogatást.

A kötet kiadásával nemcsak az a célünk, hogy a szélesebb olvasóközönséggel megismertessük a magyar jungiánusok munkásságát, hanem hogy olyan írásokat adjunk közre, amelyek átfogóan bemutatják Jung pszichológiai rendszerét, továbbá azt, hogy az őt követő analitikusgenerációk mivel egészítették ki, hogyan vitték tovább az eredeti elgondolásokat. Vagyis ha az olvasó még nem ismeri behatóan a jungi pszichológiát, e könyv segítségével minden zegzugát bejárhassa. A kötetben az archetípusok és az álomelemzés népszerű témái mellett többek között olvashatunk a szinkronicitásról, az alkímia jungi megközelítéséről, az individuációról (vagyis arról az emberi kiteljesedési folyamatról, amelyből az önmegvalósítás koncepciója is kiindult), sőt az Ödipusz-komplexus modern felfogásáról is.

E cikk keretei meghaladják annak lehetőségét, hogy minden egyes témát sorra vegyek, így az alábbiakban kiemelek közülük néhányat, elsősorban az archetípusokra fókuszálva.

Yggdraszill – világfa a germán és a skandináv mitológiában