Gyökerek és Szárnyak

Önismeret és kiteljesedés

Kötelező-e tisztelni a szülőket mindenáron… és milyen áron?

2017. november 17. 12:55 - SzabóElvira

Évezredeken keresztül, sőt talán az emberiség történelmének kezdetétől alapvető kötelességnek számított, hogy tiszteljük a szüleinket, minden körülmények között. A nyugati kultúra alapjait jelentő keresztény vallás tízparancsolatának negyedik parancsolata is külön kitér erre: „Tisztelt atyádat és anyádat.”

Alice Miller pszichoanalitikus – aki Lengyelországból származott, majd életét Svájcban élte le – szakmai munkásságának utolsó éveit arra tette fel, hogy minél szélesebb közönséghez juttassa el azzal kapcsolatos meggyőződését, hogy bizonyos körülmények között káros, ha mindenáron tisztelni és szeretni akarjuk a szüleinket. Több könyvet is írt a gyerekkori traumák hosszú távú hatásairól és a gyógyulás lehetőségeiről, melyek közül A test kiáltása c. kötet nemrég jelent meg Magyarországon is. Ebben a művében Miller a világirodalom nagyjainak életútját elemzi, többek között részleteket közöl Franz Kafka, Arthur Rimbaud, Friedrich Schiller, Virginia Woolf és Marcel Proust életrajzából, illetve levelezéséből, arra helyezve a hangsúlyt, hogy valójában milyen volt ezeknek a kiváló íróknak, költőknek a gyerekkora, és ez hogyan vezetett bizonyos problémákhoz felnőttkorukban. Miller egyszerre szolgál a szépirodalmi műveltséget szélesítő, kevéssé ismert tényekkel és mélypszichológiai összefüggéseket bemutató magyarázatokkal.

virginia_vanessa.jpeg

A neves író, Virginia Woolf (jobbra) és testvére, Vanessa Bell festőművész (balra) szexuális bántalmazás áldozatai voltak. Miután elköltöztek az elnyomó családi környezetből, ki tudták teljesíteni a kreativitásukat. Ám Virginia soha nem szabadult a pszichés tünetektől.

Melyek azok a bizonyos körülmények?

Amikor egy gyerek a világra jön, szeretetre – vagyis odafordulásra, figyelemre, védelemre, kedvességre, gondozásra és kommunikációs készenlétre – van szüksége – írja Alice Miller. – Ha megkapja ezeket az életre felkészítő adományokat, akkor a teste megőrzi ezek jó emlékét, s felnővén ő maga is képes lesz ezeket továbbadni a saját utódainak.”

Ez a szülői gondoskodás és szülői szeretet alapesete. Ám van, hogy a szülő gyerekkel való kapcsolatában nem ezek a dinamikák vannak jelen… hanem a bántás, bántalmazás, elhanyagolás különböző módozatai. A testi fenyítések és az érzelmi megalázások. A merev szabályok közé kényszerítés. A tekintélyelvű magatartás, melynek során a szülő mintegy istenfiguraként elvárja, hogy a gyermeke az ő elképzelései szerint cselekedjen és élje az életét, ám ez valójában nem a gyermek javát szolgálja, hanem a szülőét (mármint a szülő egóját).

boy-447701_1920_1.jpg

A gyermek az érzelmeivel, valamint a testi válaszaival reagál a szülő hozzá való viszonyulására (pl. az érzelmi megalázásoknál a teste görcsbe rándul, ha fenyegetve érzi magát, stresszreakció indul be nála, stb.). S Miller szerint itt jön a csavar: habár testével és érzelmeivel a gyermek kódolta, mi történt vele gyerekkorában, – amennyiben bántalmazás érte – a szülők tiszteletével kapcsolatos elvárás nyomására idővel elfojtja az azzal kapcsolatos érzelmeit és emlékeit, hogy mit kapott valójában a szüleitől, hamis képet alakít ki a gyerekkoráról, amelyben a szülők szeretetre méltó, pozitív figurák. Ám hiába tűnnek el a régi, szenvedésteli helyzetekkel kapcsolatos érzelmek és emlékek, a testbe kódolt egykori reakciók megmaradnak – és a test fellázad a saját belső valóság letagadása, az élethazugság ellen.

Rimbaud esete példaként szolgálhat a bántalmazó szülővel kapcsolatos ambivalens érzésekre, amelyek közül végül a hamis érzések kerülnek ki győztesen:

„Az anya teljes ellenőrzés alatt tartotta gyermekeit, és ezt a totális kontrollt szeretetnek nevezte. Fényes értelmű fia átlátott a hazugságon, s észrevette, hogy a külsőségekkel kapcsolatos szakadatlan buzgalomnak semmi köze a valódi szeretethez, mégsem tudott teljesen megbízni ebben a felismerésében, mert gyermekként feltétlen szeretetre volt szüksége – vagy legalábbis a szeretet illúziójára. Nem gyűlölhette az anyját, aki látszólag olyannyira törődött ővele, ezért gyűlöletét saját maga ellen fordította abban a tudattalan meggyőződésben, hogy megérdemli a hazugságot és a hidegséget.”

A test lázadása

hug_oneself2_1_1.jpgMiller szerint, ha valakit a szülei bántalmaztak gyerekkorában, ám az illető mindenáron fenn akarja tartani az irántuk való pozitív viszonyulást, a teste tünetek segítségével próbálja meg elmondani, mi történt valójában. Pszichés tünetek, például depresszió alakulhat ki, az illető függőségekbe menekülhet a valóság felszínre törésének nyomása elől, vagy akár az életet fenyegető, krónikus betegségek léphetnek fel – Miller szerint egy rákos megbetegedés is lehet „a test kiáltásának, lázadásának” következménye.

A bántalmazó szülők iránti valódi érzések elfojtása a testi és pszichés tünetek kialakulása mellett ahhoz is vezet, hogy az illető felnőttként saját gyermekét sem tudja igazán szeretni, hiszen nem kapott ehhez mintát, nem tudja, pontosan mi az, amit meg kéne adnia a gyermekének. Sőt, nagyon nagy a veszélye annak, hogy a saját szüleivel való tudattalan azonosulás hatására ő maga is bántalmazóvá válik. Amennyiben nem vallja be magának, hogy valójában mi történt vele gyerekként (vagyis hogy a szülei bántották őt, és ez a bántás nem az ő javát szolgálta, még ha mások ezt is állították), nem gyászolja meg a soha meg nem kapott szeretetet, hanem ragaszkodik a szülei iránti tisztelethez, akkor tudattalanul azzal próbálja igazolni a szülei viselkedését, hogy ő is így bánik majd a saját gyerekeivel („hiszen ez anno neki is a javát szolgálta”).

Amit meg kell tenni a gyógyulásért

Miller szerint az, aki bántalmazó vagy elhanyagoló szülők mellett nőtt fel, egyvalamit tehet, ha szeretné megszakítani a bántások továbbadásának folyamatát és megszüntetni a tüneteket: egy értő tanú segítségével fel kell fedeznie saját igazi történetét és igazi gyermekkori érzéseit. Vagyis véget kell vetnie annak az élethazugságnak, hogy a szülei a cselekedeteikkel a szeretetet képviselték és az ő javát szolgálták (hiszen pl. a verés biztosan nem a gyerek javát szolgálja), s tiszta vizet öntenie a pohárba: a saját belső valóságára építve kialakítania a személyes narratíváit (nem pedig a társadalmi nyomásra építve). A test csak így találhat békét, csak így válhat okafogyottá, hogy tüneteken keresztül kiáltsa a világba, min kellett keresztülmennie.

Az értő tanú olyan személy, aki nem mond ilyeneket a bántalmazott embernek: „Légy megértő, mert a szüleid idejében még így nevelték a gyerekeket”, „Lehet, hogy rosszul bántak veled, de most már idősek, és szükségük van a szeretetedre”, „Bármit tettek is, mégiscsak a szüleid”, stb. Vagyis olyan személy, aki nem akarja kényszeríteni a bántalmazott embert arra, hogy „csak azért is” tisztelje a szüleit és fojtsa el az irántuk érzett jogos haragját, hanem támogatja abban, hogy megérezze mindazt, amit kiskorában elfojtott a társadalom nyomására.

old_photos.jpeg

A felnőtté válás ugyanis azt jelentené, hogy vége az igazság tagadásának, az embernek meg kell éreznie a benne lévő elfojtott szenvedést; a test által érzelmileg ismert történetet ésszel is felfogható tudássá kell emelnie, integrálnia kell, és nem szükséges továbbra is elfojtania. Hogy ezek után is fenntartható-e a szülőkkel a kapcsolat, vagy sem, az már az adott körülményektől függ. Azonban meg kell történnie annak, hogy az ember elvágja a gyermekkora belsővé vált szülőképeihez fűződő kötelékeit, amelyeket a szeretet szóval szoktunk illetni, holott ez nem szeretet. Ez a kötelék olyan összetevőkből áll, mint a hála, a részvét, az elvárások, a tagadás, az illúziók, az engedelmesség, a szorongás és a büntetéstől való félelem.”

A megoldás

Nem az a perdöntő, hogy az ember teljesen megszakítja-e a szüleivel a kapcsolatot, vagy sem. A megoldás folyamata, a gyermekkorból a felnőttkorba vezető út nem a külvilágban, hanem az ember lelkében kanyarog. Van, amikor nincs más lehetőség, mint teljesen megszüntetni a kapcsolatot a szülőkkel, mert csak így tud igazságosan bánni az ember a saját szükségleteivel. Csakis akkor van értelme fenntartani a kommunikációt, ha előtte letisztáztuk, hogy mit bírunk és mit nem, ha nemcsak azt tudjuk, hogy mi történt, hanem azt is, hogy ez mit okozott, milyen következményekkel járt. Minden sors más, és a kapcsolatok külső formája is végtelen formát mutathat.”

A test kiáltása kötetben többször felmerül annak kérdése, hogy a bántalmazó szülőkkel továbbra is ápolni kell-e a kapcsolatot. Miller a kapcsolat megszakítását is számba veszi, mint lehetőséget, ha a szülőkkel való kapcsolat fenntartása újra és újra azt idézné elő, hogy az illető visszacsúszik a belső hazugságokba (pl. „ők csak így tudtak szeretni engem, nem tehettek róla”), és a tünetek újra és újra visszatérnek. A gyógyulás folyamatában mindazonáltal nem elsősorban az a döntő, hogy mit kezdünk a szüleinkkel tényleges valójukban, hanem – ahogy az a fenti idézetben szerepelt – hogy mit kezdünk a bennünk lévő szülőképpel, amit gyerekkorunkban alakítottunk ki a szüleink irántunk való viszonyulása alapján – továbbra is ennek akarunk megfelelni, vagy birtokba vesszük a belső valóságunkat.

A cikkben ismertetett nézetek forrása:
Alice Miller: A test kiáltása. A szülői bántás hosszú távú következményei. Ursus Libris, Budapest, 2017.

4 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://gyokerekesszarnyak.blog.hu/api/trackback/id/tr3713292891

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Geza Erdos 2017.12.15. 18:22:45

Életünk egyik legnagyobb feladata, elengedni a "vágyott szülő képünket", és megismerni, (elismerni) a szerepük valós minőségét. De ugyanígy el kell engednünk felnőttként az ösztönösen és a kollektív tudat által fenntartott szülői istenség képünket, mely előtt csak térden állva létezhetünk.
Rémisztő lehet,de ha nem állunk meg félúton eljutunk az izolációtól a megértésig és az újrakapcsolódásig. Szerencsés esetben ez fizikailag is megvalósul, extrém esetben "csak" belül szerethetjük a másikat. A megértés közepén pedig ott van egy van egy szülő, aki istenség volt és emberré vált. (Egy istennek minden tulajdonságához tudunk kapcsolódni, az embernek pedig csak olyan tulajdonságaihoz, melyeket mi magunk is be akarunk engedni.) Ehhez felnőtté kell válni. Az új, megismert embernek pedig már nem csak a hatását érzékeljük, hanem a történetét is. A korlátait, a fogyatékosságait, a betegségét, a szorongását... Mikor már ezt látjuk, nagyon közel vagyunk a megbocsátáshoz, az elengedéshez és a békéhez. Akár közös békéhez, akár egyénihez.
A legfontosabb azonban, hogy a szülővel megélt közös múltat megfelelő távolságból újra értelmezzük. Különösen a saját tapasztalatainkat. Ugyanis a legnagyobb veszélye annak, hogy egy nem, vagy nem jól támogató istenséget kaptunk az első 14 évre az, hogy a megélt élmények valóságát megfellebbezhetetlen igazságokként éljük meg. A konzekvenciát pedig a hierarchikus távolság miatt csak egy módon tudja leszűrni a korlátozott autonómiával rendelkező gyermek: "Oka volt a haragnak/kitörésnek/elhanyagolásnak hiszen egy isten cselekedte. Az ok pedig én voltam." A csapda pedig az, hogy mire az autonómia, a kritikus kétely kialakul, addigra a sémák kőbe vésődtek. Ezért tart az igazi leválás (nem a szülőkről, hanem a sémákról) sokszor évtizedekig. Ebben végig kell menni a harag, a gyász, a megértés és a feloldozás lassú folyamatán.
A legnagyobb paradigma váltás akkor következik be, amikor már nem az élményeink alapján, hanem az élményeink megértésén keresztül kezdünk el élni. (Pál Feri) A "szülőt nem tisztelni" radikális gondolatnak tűnik, pedig (átmenetileg) életmentő tud lenni.
De valójában nem ez a kérdés, hanem az, hogy megtanultuk-e saját, felnőtt választásaink mentén tisztelni a szülőt. A gyermekkori sémák alapján viszonyulok hozzá, vagy olyan szabad felnőttként, akit nem nyom évtizedes élmények terhe? Tudom-e békésen kimondani a korábban lehetetlen igazságot, hogy a szülőm tökéletlen, vagy a még lehetetlenebbet, hogy beteges sémák szerint (is) nevelt? Ebben a hosszú mondatban egy szó hangsúlyos: "békésen".
Egyszerűen mondva gyermekként a tisztelet kötelező program (akkor is az volt, ha dühöngtünk), felnőttként pedig választható. De, ha felnőttünk, ez már nem kérdés. Ugyanis nincs olyan, hogy "Nincs miért tisztelnem a szülőm". Még, ha a transzgenerációs séma ismétlődést meg sem értem, akkor is van olyan, amiért lehet tisztelnem. Szabadon, félelem nélkül rátalálhatok.
Olyan ez mint, amikor egy elviselhetetlen, de kiemelkedő képességű embert bízunk meg egy projekttel. "Tudom, hogy egy nárcisztikus majom, de amit csinál, azt ő tudja a legjobban, ezért alkalmazni fogom." Látom a rosszat is benne, de ez nem akadályoz meg abban, hogy elismerjem azt ami jó benne. Ez már felnőtt játszma.  Persze, ezt a személyt sokkal könnyebb reálisan látnunk, mert nincs kötődés, csak az üzlet.
Ezért kell a nem támogató szülő-gyermek kapcsolatban elgyászolnunk a gyermekkori feltétlen kötődésünket és szabad felnőttként egy új, általunk (is) szabályozott kapcsolódást megteremteni. És ebben a fájdalmas és hosszú folyamatban ez a szépség. Hogy ezt felnőttként megtehetjük. Szabadon és őszintén. Hogy eljuthatunk oda, önmagunk és szüleink megértésén keresztül, ahol már hálát érzünk. Mindenért. A jóért és a rosszért is. A jóért a szüleinknek, a rosszért a sorsnak.
Mert, ha itt vagyunk,, ha most erről tudunk elmélkedni, akkor élünk. Akkor a sors gondoskodott arról, hogy ne haljunk bele, és talán arról is, hogy a fájdalmunkat teremtő erővé tegyük. "Minden jó működésünkben van valamennyi fájdalmas tapasztalat is." EGjr. Sokat tudna mesélni erről Oprah Winfrey, akinek gyermekkoránál kevés nehezebb volt, és akinek felnőtt választott sorsánál nehéz sikeresebbet és emberségesebbet találni.  

SzabóElvira 2017.12.15. 18:32:42

@Geza Erdos: Kedves Géza! Amikor a cikket írtam, egy olyan kérdést próbáltam felvetni, ami manapság is, egyelőre, tabunak számít, és felvillantani néhány mélypszichológiai összefüggést, mint például hogy a személyes valóság elfojtása (ami összefügghet a szülők iránt kényszerből érzett tisztelettel) testi tünetekhez vezethet. Bonyolult, ám elterjedt pszichés konstellációról van szó (hogy mennyire általános lehet ez, csak a cikk elsöprő olvasottsági rekordjából értettem meg...). A cikk csupán ezt a konstellációt mutatja be - itt megáll, és nem megy tovább.
Ezért is köszönöm mély és elgondolkodtató hozzászólását, amelyben továbblép ennél, mondhatni kilép belőle, és megmutatja az olvasóknak, hogy merre van a kiút. És hogy mik azok a lépcsőfokok, amiket nem ugorhatnak át, ha szabaddá szeretnének válni ettől a konstellációtól.

Geza Erdos 2017.12.16. 10:41:25

Kedves Elvira!
Nagyon fontos cikk! Remélem még sokan rátalálnak. A facebookon is zajlik a megosztás, én is ott akadtam bele :)
Köszönöm a választ!

SzabóElvira 2017.12.16. 10:44:27

@Geza Erdos: Igen, olyan mintha önálló életre kelt volna ez a cikk...