Gyökerek és Szárnyak

Önismeret és kiteljesedés

Ha meg akarod őrizni az egészséged és a jólléted, segíts másoknak a szükségben

2017. október 06. 12:18 - SzabóElvira

Az evolúciós pszichológia zászlóbontásától kezdve foglalkoztatta a kutatókat, hogy miért maradt fenn az emberben a hajlandóság a proszociális és az altruista (vagyis a segítő és az önfeláldozó) viselkedésre, holott az alapján, amit az evolúciós sikerességről gondolnánk, vagyis hogy az erősebb marad fenn, és ez csak az ellenfelek eltaposása útján érhető el, mást várnánk. Ma már tudjuk, hogy az egymásnak való segítségnyújtás nemcsak lehetővé tette, hogy szorosabbá váljanak és fennmaradjanak az emberi közösségek, de az egyén számára is jótékony hatásokkal jár. Kelly McGonigal egészségpszichológus, a Stanford Egyetem kutatója olyan tudományos eredményekről számol be A stressz napos oldala c. könyvében, melyek szerint a másokról való gondoskodás és mások megsegítése növeli a rezilienciát (vagyis a rugalmas ellenállási képességet) és csökkenti a stressz káros következményeit.

company-run-2513021_1920.jpg

„Egyik nap te hozol nekem halat, a másik nap én viszek neked gyümölcsöt”

Evolúciós szempontból nézve az életnek egyetlen célja van: továbbörökíteni a génállományunkat a következő generációnak. Ennek legkézenfekvőbb módja, természetesen, ha saját utódokat nevelünk nagy gondossággal, hogy ők is elérjék a felnőttkort és utódaik lehessenek – így folytatódunk tovább a leszármazottainkban. De nem kizárólag ez az egyetlen út, mert valamelyest akkor is sikerül továbbörökítenünk a génjeinket, ha a velünk rokonságban állóknak lesznek utódaik (az evolúciós elmélet szerint ezért kap akkora hangsúlyt az unokahúgokkal és -öccsökkel a kapcsolatápolás – mert mindannyian a közös családi génállományhoz tartozunk, és az ő életben maradásuk az én génállományom fennmaradását is szolgálja).

Ez azonban nem ad magyarázatot arra, hogy miért segítünk idegeneknek is. A válasz egyszerű: mert ha én kerülök szükségbe, a segítségemre siethet az, akit korábban kihúztam a bajból. Ha bőkezű voltam másokkal, amikor a bőség idejét éltem, ők is bőkezűek lesznek velem, amikor szűkös idők következnek számomra. Az evolúciós pszichológusok szerint egymás támogatása és a bajban rekedteknek való segítségnyújtás a viszonzás normája miatt válhatott olyan sajátossággá, amely kiállta az evolúció próbáját. Ez a felfogás már szélesebb perspektívát kíván: a faj fennmaradásának szem előtt tartását. A nem családtagoknak való segítségnyújtás és a viszonzás normája már az őskorban is jelen volt az emberiség életében, és a rokonsági kapcsolatok mellett nagyon nagy közösségszervező erővel bírt, az emberiség pedig a közösségek megerősödésének köszönheti felemelkedését.

Segítségnyújtás és megküzdés az embert próbáló helyzetekben

Az evolúciós pszichológusok úgy tekintettek a segítségnyújtásra, mint a versengés és önzés ellentétére (amit az evolúciós sikeresség alapvető hozzávalójának tartanak). Az altruista és proszociális viselkedést sokáig afféle önfeláldozó gesztusnak látták, aminek lényege, hogy az egyén a saját túlélési esélyeit csökkenti („ha odaadom neked a halamat/gyümölcsömet, akkor lehet, hogy én fogok éhezni egy hét múlva”), de ezáltal a család/törzs/faj fennmaradási esélyeit növeli.

Valóban rengeteg olyan helyzetben dokumentálták az önfeláldozó és másokat támogató cselekedeteket, amelyek első látásra tipikusan abba a kategóriába tartoznának, hogy az ember inkább „a saját bőrét menti”. Természeti katasztrófák, terrortámadások, tömeges karambolok és még sok-sok embert próbáló helyzet esetén azt találták, hogy a sérülést elszenvedettek – már ha elég jól voltak hozzá – nagy erőkkel igyekeztek a többi bajba jutottnak segíteni. Nem a saját biztonságukat tartották elsődlegesen szem előtt, hanem hogy mit tehetnek a többiekért. Erre mondták azt korábban az evolúciós pszichológusok, hogy „így szolgálták a faj fennmaradását”, de az újabb kutatások rávilágítottak, hogy ennél összetettebb a helyzet.

earthquake-1665891_1.jpg

Ha másokkal jót teszünk, a saját lelkünket is ápoljuk

McGonigal részben azzal magyarázza annak jelenségét, hogy tömeges katasztrófák esetén azonnal és ösztönösen sietünk mások segítségére, még ha mi magunk is a kárvallottak közé tartozunk, hogy „a gondoskodás bátorságot és reményt önt belénk”. Az aktív cselekvés hatására megjelenik bennünk a tetterő érzete, és azért teszünk, hogy megakadályozzuk, hogy a szenvedés a jövőt is megmérgezze. Ezzel pedig csökkentjük magunkban az ún. legyőzöttségi reakciót, vagyis az áldozattá válás folytán átélt tehetetlenségérzést. Mindez növeli bennünk a rezilienciát, vagyis a rugalmas ellenállás képességét, amelynek lényege, hogy megpróbáltatást jelentő vagy akár traumatizáló helyzetekben viszonylag rugalmasan visszatérünk a cselekvőképes és mentálisan összeszedett alapállapotunkba. Amikor tömegszerencsétlenség esetén másoknak igyekszünk segíteni, egyúttal nagyobb eséllyel őrizzük meg a saját mentális épségünket és kerüljük el a hosszú távú traumatizálódást. A saját személyiségünk is nyer azzal, ha másokért teszünk.

Az, hogy a közösen átélt traumák közepette miért fordulunk támogatóan a többi szenvedő felé, empátiás képességünkben is gyökerezik. Az empátia lényege, hogy ugyanazt érezzük, amit a másik, átéljük az ő szenvedését (főleg, ha már mi is megtapasztaltunk hasonlót) – ezt nevezzük empátiás distressznek. S mint minden distresszt, ezt is azonnal csökkenteni igyekszünk, aminek leghatékonyabb módja, ha csökkentjük embertársunk szenvedését.

hug_couple2.jpeg

Nemcsak a lelket, a testet is segít épen tartani

A pozitív érzelmek keltésén, a személyiségpotenciáljaink fejlesztésén és azon túl, hogy ne érezzük rosszul magunkat, mert mások rosszul érzik magukat körülöttünk, még egy – kutatások által is dokumentált, ám kevésbé ismert – okunk is lehet arra, hogy segítsünk, ha módunk van rá: a jótettek csökkentik a stressz egészségromboló hatásait. A stressz napos oldala kötetben több kutatást és tudományos eredményt olvashatunk ennek igazolására, én most csak egyet emelek ki:

Egy úttörőnek számító kutatásban a Buffalói Egyetem kutatói ezer amerikait követtek nyomon – tizennyolc éves volt a legfiatalabb és nyolcvankilenc a legidősebb – három esztendőn át, és minden évben kikérdezték a résztvevőket a stresszes életeseményeikről. Azok a nagy stresszforrások érdekelték őket, amelyek az adott évben jelentkeztek – például a családi krízishelyzetek, pénzügyi problémák, vagy egy szeretett ember halála. Azt is megkérdezték, mennyi időt töltött az adott személy azzal, hogy a közösséget szolgálja. Részt vettek az iskolatanács munkájában vagy valamelyik egyházi bizottságban? Tettek valamit a környékük javításáért, például gondozták a közösségi terek parkjait vagy vért adtak önkéntesként? Végül rákérdeztek arra is, hogyan szolgál a résztvevők egészsége. Diagnosztizáltak-e náluk valamilyen új problémát? Nem az olyan kisebb bajokra gondoltak, mint a nátha, hanem inkább olyan komolyabb gondokra, mint a hátfájás, a szív- és érrendszeri betegségek, a rák és a cukorbetegség.

Minden egyes stresszes életesemény – válás, állásvesztés – megnövelte az újabb egészségi problémák kialakulásának veszélyét azoknál, akik semmilyen formában nem szolgálták a közösséget. Ugyanakkor nem fenyegette ilyen veszély azokat, akik rendszeresen szántak időt arra, hogy a közösségük hasznára legyenek. Az ő esetükben semmiféle összefüggés nem mutatkozott a stresszes életesemények és az egészségi állapotuk között. […]

Nem arról van szó tehát, hogy a gondoskodó emberek közül senki sem halt meg, vagy nem lett komoly betegsége. Ha segítünk másoknak, az nem azt jelenti, hogy örökké fogunk élni, és nem véd meg minden baj ellen. A stressztől viszont igen. […] Hiába széles körű az a feltételezés, hogy a stressz megnöveli a betegségek és a halál kockázatát, a jelek szerint ez nem igaz azoknak az embereknek az esetében, akik gondoskodó és barátkozó szellemben élik az életüket.”

help_old_man.jpeg

Az élet árnyékos oldalán is megtalálhatjuk a napfényt

A következtetés világos: életünk megterhelő időszakaiban ahelyett, hogy belesüppednénk a kesergésbe (bár természetesen fontos megosztani hozzátartozóinkkal a krízis közepette átélt érzelmi stresszt, mert a nehéz érzelmek megosztása egészségvédő hatású), keressük meg a módját, hogy jó szolgálatot tehessünk másoknak. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy elhatalmasodjon rajtunk a legyőzöttségi reakció, vállaljunk önkéntes munkát, és tegyünk a közösségünkért. S ha mások életével foglalkozunk, kiléphetünk a saját szenvedésbuborékunkból, és más fényben láthatjuk azt, ami épp körülvesz minket.

A cikkhez felhasznált irodalom:
Kelly McGonigal: A stressz napos oldala. Miért jó a stressz és hogyan bánjunk vele ügyesebben? Ursus Libris, Budapest, 2016.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gyokerekesszarnyak.blog.hu/api/trackback/id/tr7112932227

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.