Egyszer, még 12-13 éves koromban iskolába menet, a busz, amin utaztam, karambolozott. Én csak annyira emlékszem, hogy nem sikerült megakadályoznom, hogy elessem („de kínos” – futott át az agyamon), de aztán megláttam, hogy mások is dőltek velem együtt, és betörtek az ablaküvegek. A busz egy kamionnal ütközött, és az árokban kötött ki. Többen megsérültek, szerencsére haláleset nem történt; nekem még a szemüvegem se görbült el. Később nem gyötörtek rémálmok, és már másnap fel kellett szállnom megint egy buszra (sőt aznap, mert haza kellett jutnom valahogy a helyszínről), és nem féltem ezt megtenni – de előfordulhatott volna, hogy velem marad valamilyen tünet, akár hosszú évekre.

Peter A. Levine terapeuta a traumatizálódásról és traumafeldolgozásról szóló, A tigris felébresztése címmel nemrég megjelent könyvében több hasonló esetet ír le, ami traumatizálódáshoz vezetett; pl. műtéti altatás, kutyaharapás/-támadás. Ezek az ún. sokktraumák (amelyek nem teljesen azonosak az érzelmi megpróbáltatásokkal tűzdelt felnövés nyomán kialakuló fejlődési traumákkal) jellemzően akkor alakulnak ki, amikor egy nem kontrollálható helyzetben eláraszt minket a mélységes rettegés. Habár ez a történés általában rövid idő alatt lezajlik, utóélete éveken, évtizedeken keresztül is eltarthat.

Ezért nem traumatizálódnak az állatok

Peter Levine évtizedek óta dolgozik traumatizálódott emberekkel, és számos páciensének tudott segíteni abban, hogy kiszabaduljon a trauma szorításából. Módszere egy fontos felismerésen alapul – egy olyan tény felismerésén, amelyet sokáig figyelmen kívül hagytunk és hagytak a szakemberek: hogy az ember nemcsak szellemi és racionális lény, de a mélyben állat is. Ott élnek bennünk kacskaringós evolúciós fejlődésünknek korábbi állomásai, a hüllők és a az emlősök. Levine-nek úgy sikerült megfejtenie a trauma rejtélyét, hogy megvizsgálta, hogyan viselkednek az állatok akkor, amikor megtámadja őket egy ragadozó, vagyis amikor ahhoz hasonló fenyegetett helyzetbe kerülnek, mint amilyenben az emberek traumatizálódni szoktak.

Egy éhes nagymacska gőzerővel megkerget egy antilopcsordát, amelynek tagjai teljes erőbedobással menekülnek – mindennapos jelenet a szavannán. Ha a ragadozó sikerrel jár, és zsákmányul ejti az egyik állatot, az antilop az utolsó pillanatban, mielőtt a támadója utolérné, összeesik. Ez az ún. lefagyási vagy mozdulatlansági reakció, és olyan, mintha az állat halottnak tettetné magát. Valójában nem halott, de sajátos módosult tudatállapotba került, amelyben érzékszervei nem közvetítenek információt a külvilág ingereiről. Ez egyrészt azt szolgálja, hogy az állat ne érezze az utolsó pillanatok fájdalmát, másrészt „végső túlélési stratégiaként” is működhet: ha a ragadozó nem fogyasztja el azonnal a zsákmányt, hanem például rejtekhelyére viszi a kölykeinek, az antilop ezalatt magához térhet, és elillanhat egy óvatlan pillanatban. Mintha az állat halottnak tettetné magát éppen azért, hogy elkerülje a tényleges azonnali halált, és időt nyerjen.

Levine egy másik típusú viselkedést is megfigyelt: a ragadozók sokszor nem járnak sikerrel, és a támadás után az antilopok békésen folytathatják a legelést – ha egy távcsővel megfigyeljük őket, azt láthatjuk, hogy finom remegés hullámzik végig a testükön. Mintha kiráznák magukból a támadás során mozgósított többletenergiát.

Amikor menekülnénk, de nem tudunk

Vizsgáljuk meg a szavannai jelenetet az energia(megmaradás) szempontjából. Az antilopok a meneküléshez óriási mennyiségű energiát mozgósítottak. Ahhoz, hogy visszatérhessenek nyugalmi állapotukba, kirázzák, kiremegik magukból ezt a többletenergiát. Az az állat, amelyik majdnem prédává vált, szinte a lehetetlent vitte véghez: ezt az óriási többletenergiát a hajsza egy pontján elképesztően rövid idő alatt „leállította” – majd a menekülés során és azt követően szintén kifutotta-kirázta magából, hogy megszabaduljon tőle. Az állatok mindennapjainak szerves részét képezi az izgalmi és nyugalmi állapotok dinamikus váltogatása.

Nemcsak emberek, de valójában emberállatok vagyunk – fenyegetett helyzetekben ugyanúgy reagálunk, mint a többi állat: támadunk vagy menekülünk, netán lefagyunk (vagyis ledermedünk, mozdulatlanná válunk). Levine zsenialitása abban rejlik, hogy felismerte: a traumatizálódott embereknél elakadnak azok a fiziológiai, energiaszabályozási folyamatok, amelyek az állatokban oly természetességgel folynak le. A traumatizálódás tüneteit az okozza, hogy egy sokkhelyzetből nem tudtak elmenekülni, és „bepangott” a menekülésre mozgósított energia. Egy izgalmi állapotból nem tudtak visszatérni a nyugalmi működésbe.

A természeti katasztrófák, balesetek túlélőinek gyakori traumatizálódása mögött az áll (a nyilvánvaló sérülések és veszteségek mellett), hogy elárasztotta őket a sokkélmény, szinte megbénultak, és alig valami vagy semmi ráhatásuk nem volt az eseményre. Altatásos műtétek szintén nagy rizikófaktort jelentenek, mert gyakori, hogy mély halálfélelem lesz úrrá az emberen, ami ellen egyszerűen nem tud küzdeni.

Ezért traumatizálódik az ember – két ok

„A legtöbb modern kultúra jellemzően a gyávasággal egyenértékű gyengeségként ítéli meg ezt a megsemmisítő veszéllyel szembeni megadást – írja Peter Levine. – Ezen ítélet mögött azonban a mozdulatlanságtól való mély emberi félelem rejlik. Azért kerüljük ezt az állapotot, mert nagyon hasonló a halálhoz.”

„Amikor életveszélyes helyzetbe kerülünk, a racionális agyterületeink összezavarodhatnak és felülírhatják az ösztönös késztetéseinket. Noha ez a felülírás talán jó okkal történik, a vele járó zavarodottság előkészíti a terepet ahhoz, amit »Medúza-komplexusnak« hívok – a traumának nevezett drámához. Akárcsak Medúza, a görög mitológia nőalakja, az emberre jellemző zavarodottság is kővé változtathat minket, amikor szembenézünk a halállal. Szó szerint belefagyhatunk a félelembe, ami traumás tünetek kialakulásához vezet.”

A traumatizálódás jelei

Ha a bevezetőben leírt balesetben megsérültem volna, egy ideig talán úgy tűnt volna, hogy lelkileg minden rendben. Éltem volna tovább az életemet. Idővel azonban megjelenhettek volna bizonyos tünetek: például álmatlanság, megmagyarázhatatlan szorongás, pánikállapotok, félhettem volna elmenni otthonról, kényszeresen kontrollálni akarhattam volna a körülményeket stb. Hosszabb idő elteltével ezek a tünetek beépülhettek volna a személyiségembe, szorongóvá és/vagy merevvé válhattam volna.

A szervezet ezekkel a tünetekkel igyekszik „megkötni”, „stabilizálni” a bepangott többletenergiát. Minél több energia ragadt a szervezetben, annál több, kifejezettebb tünet jelenik meg, ám a tünetek által generált energia megkötésére újabb és újabb tüneteket hoz létre a szervezet. Talán először csak a buszozástól szorongtam volna, majd a zsúfolt terektől, az emberektől, és persze megjelenhetett volna a teljesítményszorongás is (talán rendszeresen le is blokkoltam volna a vizsgákon). Örülök, hogy nem így alakult, viszont sokan csúsznak bele a trauma spiráljába hosszú időre.

Ismétlési kényszer helyett újratárgyalás

Már Sigmund Freud is megfigyelte, hogy a trauma, úgymond, nem jár egyedül, vagyis hogy sokan olyan helyzetbe kerülnek, amelyben ismét traumatizálódnak, áldozattá válnak. Freud ezt ismétlési kényszernek nevezte, Peter Levine az ismétlés programjaként, újraélésként utal rá, és értelmezése szerint eredetileg – az állatvilágban – túlélési stratégiaként szolgál: etológusok megfigyelték, hogy miután állatkölykök átélték ragadozók támadását, egymás között eljátszották ezt a helyzetet – vagyis felkészültek a következő támadásra. A trauma újraélése ezzel az újrajátszással lehet rokon jelenség.

Ám az újraélés ismételten beleránt a traumába, a tünetképzésbe, és egyre mélyebben beépül a személyiségbe. Peter Levine terápiájában – melyet a trauma újratárgyalásának nevez – arra törekszik, hogy végigvigye azokat a fiziológiai folyamatokat, amik befejezetlenül maradtak a szervezetben. Esetleírásaiban olyan imaginációs útra viszi pácienseit, amelyeken erőforrásaikra támaszkodva megvalósítják a megmenekülést – a sokk és ledermedés testi folyamatai újraíródnak a hatékonyság és tetterő tapasztalásává. 

Forrás:
Peter A. Levine – Ann Frederick: A tigris felébresztése. Hogyan dolgozható fel a trauma? Ursus Libris, Budapest, 2017.