Gyökerek és Szárnyak

Önismeret és kiteljesedés

Túlélőtippek a rettegett dackorszakhoz

2017. január 10. 10:30 - SzabóElvira

A „rémes kétéves” kor a személyiségfejlődés fontos lépcsőfoka

Ha közvélemény-kutatást végeznék szülők körében arról, hogy a gyereknevelés során melyik volt az egyik legmegterhelőbb időszak számukra, bizonyára előkelő helyen végezne a kétéves körüli kor, amit magyarul dackorszaknak neveznek, az angolszász kultúrában pedig „terrible two”-nak, azaz „rémes kétéves”-nek. Sok szülő hitetlenkedve figyeli, ahogy az addig tündéri, mosolygós porontya akaratos, dacos kiskölyökké nő, akinek kedvenc szava a „nem”, még azokban a helyzetekben is, amelyekben a szülő biztosra veszi, hogy most aztán elhúzta a gyermeke orra előtt a mézesmadzagot, és biztosan minden a tervek szerint halad majd. Hát nem.

A rossz híre ellenére ennek a szakasznak nagyon is megvan a helye a személyiségfejlődésben. Riekje Boswijk-Hummel holland pszichoterapeuta Harag című könyvében azt írja: „A nagyon kis gyermekek nem tudják, hogy önálló identitásuk van. […] Az az érzés, hogy ő egy különálló ember, egy saját én, még olyasmi, amit fel kell fedeznie, jobban mondva ki kell fejlesztenie magában.” Saját énünk felfedezéséhez pedig a dackorszakon keresztül vezet a királyi út.

crying_baby_leo_562572.jpg

Én és a másik

Hogy ezt megértsük, ugorjunk vissza az első életévre. Ugyan ez az időszak sem könnyű („Megint sír, pedig már megetettem, megbüfiztettem, akkor miért?”), de összességében az első év a baba és a mama közötti összefonódó, összehangolt együttlét, semmihez sem hasonlítható kötelék és kötődés időszaka. Ekkor a baba még nem tudja, hogy ő nem egyenlő az anyukájával, nem érzékeli a kettejük közötti határokat. Margaret Mahler soproni születésű, Amerikában hírnevet szerzett pszichoanalitikus az első életévet az összeolvadás, a szimbiózis időszakaként írja le. Az analitikus elméletek szerint ekkor még nem létezik elkülönült én és másik, csak a homályos körvonalú mi létezik, amely összemosva magában foglalja a babát, a mamát és a külvilágot is. Van éhség, van jóllakás, van öröm, van összemosolygás – de ezeket nem valaki éli át, ezek az élmények, úgymond, vannak.

a-mother-s-joy-1436105-1920x1536_1.jpg

Margaret Mahler és analitikus követői szerint féléves kor körül kezdődik az önállósodás (bár talán ezt az anya eleinte nem veszi észre) – de igazán az ad ennek löketet, amikor a baba megtanul mászni, és elkezdi „bebarangolni a világot”. Elkezd kikelni a szimbiózisból. Egyfajta kettősséget él meg: szeretné felfedezni a környezetét, ugyanakkor fél is attól, hogy eltávolodjon az anyukájától – ezért gyakran visszatér hozzá „tankolni”, egy kis kapcsolati tüzelőanyagot, akár ölelés, akár szemkontaktus formájában. S azzal, hogy fokozatosan kikel ebből a szoros baba-mama közösségből, azzal, hogy egyre ügyesebben használja a testét, tapasztalatot szerez a mozgásáról (vagy épp megtapasztalja, hogy hoppá, ez fáj), kialakul benne az a tapasztalás, hogy ő különálló lény. Egy-másfél éves kor között már felismeri magát a tükörben – ez jelzi, hogy kifejlődőben az éntudata.

Az „utálatos” dackorszak igen fontos lépés a személyiségfejlődésben: ekkor erősödik meg a gyermek éntudata, ekkor tapasztalja meg önállóságát, autonómiáját. „Ezt többek között azzal éri el, hogy felfedezi saját akaratát. Észlelésének világában ez valószínűleg valamiféle hajtóerő, amelyet a testében érez, és amely bizonyos célok felé űzi: ki akar menni a szabadba, cukorkát szeretne, figyelmet akar, vagy a piros autóval akar játszani. Ugyanez az akarat idézi elő azt is, hogy bizonyos dolgokat nem akar: nem akar lefeküdni, nem akar enni, nem akarja, hogy ráadják a csizmáját” – írja Boswijk-Hummel. Tehát bármennyire is utalják a szülők a dackorszakot, ez az időszak, illetve az önérvényesítés, a világra való hatni tudás megélése elengedhetetlen ahhoz, hogy egészségesen fejlődjön a gyerek személyisége.

boy_icecream.jpg

Ahelyett, hogy szétrobbanna a szülő feje…

Igazán nagy feladat a gyermekeket olyan módon korlátozni, hogy azok egyrészt megtanulják, hogy bizonyos dolgokat nem szabad és nem lehet megtenni, másokat pedig éppen hogy illik és kell, másrészről viszont mégis segítsünk nekik saját énjüket felépíteni – írja Riekje Boswijk-Hummel. – Röviden összefoglalva ennek a művészetnek az a lényege, hogy igenis kell és lehet is olyan határokat felállítani, hogy a gyerekektől bizonyos dolgokat meg lehessen követelni, ugyanakkor azonban tisztelettel kell kezelni őket, ha ellenkeznek. Fontos, hogy megértést tanúsítsunk frusztrációjuk és abból eredő érzelmeik iránt, és ezt ki is mutassuk. Ez azt jelenti, hogy amikor dühösek, mutassunk irántuk megértést: milyen kár, hogy bizonyos dolgokat nem lehet vagy nem szabad megtenniük! Ez azt is jelenti, hogy megvigasztaljuk őket, és esetlegesen eltereljük a figyelmüket azzal, hogy más célokra irányítjuk.”

Laura Markham nevelési tanácsadással foglalkozó pszichológus Békés szülő, boldog gyermek című könyvében arra hívja fel a figyelmet, hogy a korlátok és szabályok megtanítása során a szülő soha, de soha ne sugallja azt a gyereknek, hogy megvonhatja tőle a szeretetét. Ha a problémás helyzetekben a szülő a kapcsolat megszakításával reagál („Állj a sarokba”, „Addig rád sem nézek, amíg…”), azzal a gyermekben azt a tapasztalatot alakítja ki, hogy ő csak akkor szerethető és elfogadható, ha lemond az akaratáról és nem éli meg az érzelmeit – vagyis ha mások elvárásai szerint cselekszik. Visszajelzés nyújtásakor fontos, hogy a szülő ne azt mondja, „rossz vagy”, hanem azt, hogy „rossz dolog megütni másokat” – vagyis a viselkedést minősítse, ne magát a gyermeket. Ellenkező esetben a gyermek érzelemvilágának állandó szereplője lesz a szégyenérzet, és később önbecsülési problémákkal küzdhet.

Laura Markham az alábbi tanácsot adja: „Csakúgy, mint a csecsemőjüket megnyugtató szülők, azok, akik türelmesen együtt maradnak a tipegőkorú kisgyermekükkel egy-egy dühroham során, szintén elősegítik az önmegnyugtatás és az érzelemkezelés elsajátítását. […] Amikor [a gyermeküknek] dührohama van, a karjukban tartják, vagy a közelében maradnak, elismerik a dühét, és elfogadják a vele járó könnyeket. […] Ezek az érzelmek természetes részei annak a hatalmas világnak, amelyről a kisgyermek oly sokat tanul nap mint nap. Még különböző neveink is vannak rájuk: »Hű, de mérges vagy!«»Sírsz, mert szomorú vagy, hogy el kell búcsúznod apától.«»Azt akarod, tegyem el a telefonomat, és csak rád figyeljek. Nem vagy te egy kicsit féltékeny? Ki akarsz sajátítani magadnak.«

comfort_kid2.jpeg

Fontos tisztázni: a dackorszakban oly gyakori ellenkezés és hiszti nem azért tör ki, hogy a gyerek bosszantsa a szülőt – hanem azért, mert egyrészt fejlődési szükségszerűség (az önállósággal kapcsolatos tapasztalatok begyűjtése), másrészt ekkor a gyermek érzelemszabályozási készségei még fejletlenek, a harag és a frusztráció szinte átsöpör rajta, és szüksége van valakire, aki megnyugtatja. A kisgyermek a szülő segítségével tanulja meg szabályozni az érzelmeit – azáltal, hogy a szülő karjaiban megnyugszik, idegrendszerében megerősödnek azok az idegpályák, amelyek révén később saját magát is meg tudja majd nyugtatni.

Ami gyerekkorban félresiklik, később nehezen korrigálható

Sokan évtizedekig hordozzák magukban az emlékeit és élményeit azoknak a sérüléseknek, amelyeket ekkor szereztek, és csak hosszú terápia során tudják letenni ezt a terhet. Mint írtam, akik elutasítást tapasztaltak a dühkitöréseikre, azok később nem vagy nehezen élik meg és fejezik ki az érzelmeiket, szándékaikat – folyamatosan az a félelem lappang bennük, hogy ha önmagukat adják, akkor nem fogják szeretni őket.

Azok a gyerekek, akik túlzottan szigorú vagy akár fenyegetően fellépő szülők mellett nőnek fel,… ahelyett, hogy megtanulnák kimutatni haragjukat, csalódottságukat és vágyaikat, azt tanulják meg, hogy a haragot le kell nyelni, a bánatot el kell fojtani, céljaikat és vágyaikat pedig meg kell tagadni – írja Boswijk-Hummel. – Megtanulnak elkullogni, elmenekülni, semmibe venni magukat. Így nem tudnak erős ént felépíteni. […] Amikor az ilyen szigorúan nevelt gyermekek felnőttként konfliktusokkal kerülnek szembe, nem lesznek képesek kezelni azokat. Amint bármilyen csekély ellenállást is tapasztalnak a másik részéről, félni kezdenek, és áttérnek a beléjük rögzült taktikákra: nyelnek, elfojtanak, elkullognak vagy elmenekülnek. […] Ezért van, hogy sok ember azt állítja, egyáltalán nem dühös, csak nagyon szomorú. Néha már ezt a szomorúságot sem érzik: teljesen elveszítették a kapcsolatot érzelmeikkel. Ekkor valószínűleg azt fogják mondani, hogy »nem is érdekli őket az egész«. Ez azonban természetesen nincs így. Mivel a nézeteltérések vagy konfliktusok során mindig »kudarcot vallanak«, hagyják, hogy a másik folyamatosan túllépjen határaikon: hagyják, hogy átgázoljanak rajtuk.”

Talán rövid távon az tűnhet könnyebb megoldásnak, ha a szülő „tekintélyét” érvényesítve letöri a „rémes kétéves” akaratát. Ám hosszú távú következményként gyermekéből önbecsülési problémákkal küzdő, önérvényesítésre képtelen, újra és újra vesztes pozícióba kerülő felnőtt válhat. Bármilyen emberfelettinek tűnhet az a türelemgyakorlás, amelyet Riekje Boswijk-Hummel és Laura Markham javasol, abba, hogy az érzelmeit irányítani tudó, asszertív és talpraesett felnőtté cseperedjen majd dacos kis totyogónk, nem lehet elég sokat invesztálni. Nem igaz?

Kapcsolódó cikkek:

A cikkhez felhasznált irodalom:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gyokerekesszarnyak.blog.hu/api/trackback/id/tr1012113385

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.