Gyökerek és Szárnyak

Önismeret és kiteljesedés

A traumákból új élet sarjad

2016. október 25. 07:30 - SzabóElvira

Az élet hullámhegyek és -völgyek sorozata – néha azonban olyan események történnek, amelyek egészen mélyre lökhetnek minket. Meghal egy hozzátartozónk vagy közeli barátunk, egy súlyos diagnózissal lépünk ki a kórház ajtaján egy kivizsgálás után, egy fájdalmas párkapcsolati szakítás letargiába taszít. Ezek az események traumákként rögzülnek a személyes emlékeink közt, és a kétségbeesés, a bánat, a rettegéssé fokozódó félelem érzelmei kapcsolódnak hozzájuk. Ám a traumák, habár kétséget kizáróan mély szenvedést és sok fájdalmat hoznak az életünkbe, a pszichológiai kutatások szerint nemcsak a depresszió, hanem a lelki növekedés forrásai is.

Kelly McGonigal, a Stanford Egyetem pszichológus kutatója számos történetet és vizsgálatot idéz A stressz napos oldala című könyvében, amelyek arról tanúskodnak, hogy életünk legnagyobb megterhelést jelentő eseményeiből is elágazhatnak pozitív forgatókönyvek, már ami a belső, pszichológiai valóságunkat és megéléseinket illeti. Ezt nevezi poszttraumás növekedésnek a pszichológiai szakirodalom.

natures-force-1224382-1918x1438.jpg

[A poszttraumás növekedésről] szinte minden elképzelhető testi és lelki megrázkódtatás – többek között erőszak, bántalmazás, baleset, természeti katasztrófák, terroristák támadásai, életveszélyes betegségek és akár még hosszú távú űrutazás – után beszámoltak már – sorolja Kelly McGonigal. – Dokumentálták olyan embereknél, akik folyamatos stresszben élnek, például fejlődési rendellenességgel felnövő gyermeket gondoznak, megpróbálnak hozzászokni a gerincvelő-sérülésük következményeihez, traumaellátásban dolgoznak, vagy krónikus betegséggel élik az életüket. Még olyanok is beszámoltak róla, akik a legborzalmasabb traumákon estek át életükben, például akiket megerőszakoltak vagy akik hadifogságba estek.”

Megrengetés és újjáépítés

Kulcsár Zsuzsanna pszichológus kutató a traumát szeizmikus eseményként írta le, amely megrengeti életünket és romba dönti világképünket, miszerint az élet és a világ általában véve kiszámítható és igazságos. Ezt követően azonban megindul az újrarendeződés, és kialakítunk egy olyan életszemléletet, amely már a trauma élményét és tapasztalatát is magában foglalja.

A trauma lényegében vízválasztó az életünkben: élesen elkülönülhetnek az azt megelőző és az azt követő események. A trauma sokkjából felépülve fontosabbá válhatnak számunkra az emberi kapcsolatok, a belső értékek és maga az élet szeretete, úgy érezhetjük, nagyobb belső erőre tettünk szert, új életpályán/életúton indulhatunk el, vagy nyitottá válhatunk a spirituális tapasztalás irányába – az élet ezen aspektusaiban bekövetkezett változásokat tekintik a pszichológusok pszichés gyarapodásnak.

earthquake-1665891.jpg

Ám ez hosszú és nehéz folyamat. Belső munkát igényel, hogy megértsük, pontosan mi történt velünk, és hogy megtaláljuk a kapaszkodókat a továbbéléshez és továbblépéshez. Abban, hogy a trauma hatására végül ne le-, hanem felépüljünk, sokat segíthet a jelentés- és értelemkeresésre való fogékonyság, amiről előző cikkemben írtam. Vagyis hogy hajlandóak vagyunk alaposan „megrágni”, ami velünk történt, az események mélyebb jelentését és összefüggéseit kutatni. Ez az elmélyült gondolkodási folyamat szolgálhat alapul az újjáépítéshez és azoknak a tanulságoknak a levonásához, amelyek a traumát követő életünk alapvetéseiként szolgálnak majd; mondhatni, az új mindsetünk, azaz gondolkodási beállítódásunk pillérei lesznek. Vigyázat: a „miért pont én?”, „mi lett volna, ha…?” típusú kérdések nem vezetnek jóra. Fontos, hogy ne elmeneküljünk a szenvedéstől, hanem átéljük a fájdalmat, akár egy olyan személy társaságában, akiben megbízunk, és ha eljön az ideje, olyan kérdéseket tegyünk fel, mint „mi lenne, ha így és így tennék ebben a helyzetben?”.

[…] a nehéz élményekből fakadó jó dolgok nem magából a traumatikus vagy stresszes tapasztalatból nőnek ki, hanem belőlünk – írja Kelly McGonigal –, azokból az erőkből, amelyeket a rossz dolgok hívnak életre, és abból a természetes emberi képességünkből, amellyel a szenvedést értelmessé tudjuk alakítani. A stresszel való megbarátkozás részben azt jelenti, hogy meg kell bíznunk ebben a képességünkben még akkor is, ha a fájdalom még friss, a jövő pedig bizonytalan.”

tree_roots_lake_2.jpg

Pszichés növekedés súlyos rákdiagnózis után

Treya Killam Wilbernél nem sokkal a házasságkötése után súlyos melldaganatot diagnosztizáltak. Élete ezt követő évei a rák elleni emésztő küzdelem jegyében teltek, és ebben támogató társra talált férjében, Ken Wilberben, aki korunk egyik kiemelkedő írója és filozófusa. Treya akkor sem adta fel a küzdelmet, amikor a hazájában alkalmazott hagyományos rák elleni kezelések nem kecsegtettek több reménnyel – Németországba is elutazott, hogy próbát tegyen a legmodernebb eljárásokkal, és az alternatív orvoslás módszereit is kipróbálta. Mindezzel öt évet nyert még, és ezalatt gyökeres lelki átalakuláson ment keresztül, amint arról naplója és levelezése tanúskodik. Halála előtt a naplójára mutatott, és arra kérte férjét, írjon a kálváriájukról. Így született meg az Áldás és állhatatosság című könyv, amely a legnagyobb megrázkódtatások és megterhelések közepette meglelt spiritualitás és lelki növekedés krónikája.

wilbers.jpgWilberék

Treya egy megterhelő időszak után az alábbi változásokról számolt be naplójában:

Az egyik jó dolog, ami az előző évben történt, hogy a perfekcionizmusom jelentősen alábbhagyott. Ez egy olyan bohóc, aki sok bajt okozott nekem – nagy szerepe van az önkritikus skorpióságomban. […] Mindaz a gyötrelem, amin át kellett mennem a merevségem miatt, az elképzelés, hogy a dolgoknak »pont úgy« kell történnie! És ha nem, akkor mi van? Az élet ebben az anyagi világban, nem is beszélve a lelki életről, tele van nehézséggel. Ha el tudjuk érni, hogy rendben menjenek a dolgok, az már elég. A tökéletesség csak problémákhoz vezet. Ha megpróbálnánk mindent tökéletesen kivitelezni, nagyon keveset tudnánk elvégezni. Minden időnket a részletekre pazarolnánk (amire én hajlamos vagyok), és nem látnánk a teljes képet, az egésznek a jelentőségét. Tehát kevesebbet küzdök a tökéletességért, inkább azt nézem, hogyan tudok segíteni abban, hogy a dolgok rendben menjenek, és jobban figyelek az elfogadásra és megbocsátásra.

Több alázatot is érzek magamban az utóbbi időben. Világosabban látom, hogy a dolgok, melyek az életben foglalkoztatnak, a problémák, melyek felbukkannak az emberi kapcsolataimban és a házasságomban, a társas problémáim, kétségeim és félelmeim, anyagi gondjaim, kérdéseim, hogy miként tudnék hozzájárulni a világhoz, bizonytalanságom a hivatásommal kapcsolatban, a vágyam, hogy értelmet találjak a sok fájdalomban, amin keresztülmegyek… lehet, hogy ez mind majdnem pontosan megegyezik azzal, amivel bárki más is küzd. Szerintem mindig is volt egy olyan részem, amelyik úgy érezte magát, mint a királykisasszony a toronyban, akire nem vonatkoznak a szabályok, aki más, mint a többi. Mindezek során arra jövök rá, hogy mennyire nem vagyok más, a dolgaim archetipikusak, melyekkel a többi ember már évszázadok óta foglalkozik. És ebből egy újfajta alázat születik, újabb szintje annak, hogy olyannak fogadjam el a dolgokat, amilyenek, új érzés, hogy rendben vannak úgy, ahogy vannak. És – ami kellemes benne – jobban érzem az összetartozásomat másokkalMintha a nem vagyok más érzése azt is jelentené, hogy nem vagyok különálló.

Olyan ez, mintha a fókuszom bizonyos értelemben leszűkült volna arra, hogy a mostban éljek. Ellazultabban végzem azt, amit csinálok, még ha az nem is elégíti ki a törekvő alszemélyiségemet. Elkezdem pusztán azt tenni, amit éppen tennem kell. Csak hagyni kell, hogy a türelmetlenség elmúljon, és azt a darab fát hasogatni, ami előttem van, nem pedig másikat keresgélni; a közeli patakból hozni vizet, és nem utazni órákat azért, hogy egy másik patakot keressek. Időt kell adni magamnak a gyógyulásra. Hagyni, hogy kifejlődjön egy nyitott, nyugodt tér, és figyelni, vajon mi születhet benne.

A séták és kirándulások fontosak számomra – bármi, ami újra kapcsolatba hoz az erőmmel, ami fizikai kihívást jelent és emlékeztet a napnyugta finom szépségére vagy a fák között fújdogáló szellő megnyugtató hangjára, vagy a megelégedésre, ami eltölt, ha nézem a napsugár csillogását a vízcseppeken.”

Kapcsolódó cikkek:

A cikkhez felhasznált forrásművek:

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gyokerekesszarnyak.blog.hu/api/trackback/id/tr1811786317

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.