Gyökerek és Szárnyak

Önismeret és kiteljesedés

Ideje levetni a harag szemüvegét

2016. szeptember 05. 14:02 - SzabóElvira

A hibáztatás és az ellenségkeresés okairól

Az elmúlt hónapokban (vagy akár években?) gyakran találkoztam a dühükkel, frusztráltságukkal nehezen mit kezdeni tudó emberekkel. Hangos, esetleg rángatózó arcizmok kíséretében kivitelezett telefonálás a metrón, az utcán dühödten magukban morgó emberek (direkt figyelem: nem telefonon vagy headseten keresztül beszélnek!). S ehhez jönnek még elkapott beszélgetésfoszlányok arról – szerencsére hasonló társalgásokban ritkán vagyok beszélgetőpartner –, hogy ki a felelős „a jelenlegi kisiklott vagy siralmas helyzetért”: az EU vagy Putyin, a kormánypárt vagy a korábban kormányon levő ellenzék, netán a főnök, aki „túllép minden határon”, a szomszéd, aki „elviselhetetlenül zajong”, és még sorolhatnám. Pszichológusként sokat töprengek azon, mi állhat az elharapózó indulatosság mögött – azt gondolom, hogy ez valaminek a tünete.

Riekje Boswijk-Hummel pszichoterapeuta Harag című könyvében egy egyszerű igazságra hívja fel a figyelmet: a haragunkból többnyire kifelé tekintünk, ám a harag, vagyis a kiindulópont bennünk van – ám erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni.

man-couple-people-woman_2.jpg

Ami belülről feszít

A harag ezer irányba találhat kiutat: haragudhatunk a főnökünkre, mert agyonterhel munkával, haragudhatunk a családtagjainkra, mert nem veszik észre, hogy nincs már energiánk a kéréseikre, s természetesen a legtöbb társadalomban léteznek olyan csoportok, amelyekre haragudni „szokás”. Gondoljuk végig: szoktak-e olyan gondolataink támadni, hogy ki vagy mi áll balsorsunk hátterében (ez lehet a kormánypárt, az „elmúlt 25 év” is)?!

hug_oneself_1.jpgHa igen, tegyük most félre magát a gondolatot, hagyjuk a politikusokat és politikai rendszereket, hagyjuk életünk kevésbé kedvelt szereplőit, és merüljünk el magában az érzelemben, megfosztva, úgymond, a „körítéstől”. Tehetetlenségérzés, kétségbeesés, frusztráció, düh, esetleg letargia, szomorúság. Ha ellenségeket látunk magunk körül, azt ezek vagy ezekkel rokon érzelmek táplálják. S ezek az érzelmek nem maguktól keletkeztek.

Még mindig hagyjuk békén a „körítést”, s induljunk egy rövid túrára az emlékeink körében – nem azt kérem, hogy terápiás mélységekbe merüljünk, csak gondolkodjunk el néhány percig az életünkön. Pontosan mi miatt vagyunk szomorúak/dühösek/kétségbeesettek? Ez kemény meló – sokan talán ezen a ponton hagyják itt ezt a cikket. Igen: arra hívok mindenkit, hogy mondja el, vallja be magának őszintén, mi fáj. Rossz a házasságom. Úgy érzem, lemaradtam a korosztályomtól. Szívem szerint máshol lennék, nem itt. Utálom a munkám. A gyerekeim nem vesznek rólam példát.

Azoknak, akik még most is velem vannak e cikk olvasása közben, minden elismerésem: belenéztek a tükörbe, és meglátták kevésbé szeretett és árnyékba vont arcfelüket is, kendőzetlenül. Talán nem látványos tett, nem harsant fel a taps, mégis hősies mutatvány.

Új nézőpontból tekinteni magunkra

Ezen a ponton fontos tisztáznunk egy lényeges különbséget: egy dolog ellenezni a kormány vagy az EU intézkedéseit, és más dolog haraggal telve, az érintett személyeket szidalmazva nyilatkozni erről. Egy dolog nem kedvelni az életünk valamely szereplőjét, és más dolog szidni őt, mint a bokrot.

Egy dolog érveken alapuló véleményt formálni valamiről, és más dolog az első kéznél lévő „ügybe vagy személybe” csatornázni a haragunkat. Talán a hangulatunkon valóban rontanak a társadalmi, politikai és gazdasági történések, de a valódi boldogtalanságot nem ezek okozzák, hanem az élettörténetünk bizonyos eseményei. Amikor, s ezt valljuk be legkevésbé, máshogy kellett volna cselekednünk, mint ahogy tettünk. (Mást kellett volna mondanom abban a helyzetben. Fel kellett volna hívnom, hogy nem akartam megbántani. Fel kellett volna végre állni az asztaltól. Stb.)

Azt, hogy ez a történet nem másokról szól, nem „azokról, aki nyilvánvalóan mindenről tehetnek”, hanem rólunk, azért olyan nehéz felismernünk, mert ehhez – Boswijk-Hummel szavaival élve – „a saját magunkról alkotott képünket kell kiigazítani”. „Amit látsz, az te magad vagy” – írja a Harag könyv szerzője.

highspeed-photography-1004250_1920.jpg

Az önmagunkról alkotott kép megváltoztatása az, ami igazán nehezünkre esik – azért keresünk továbbra is, kitartóan ellenségeket és bűnbakokat, mert nem akarjuk felcserélni „a harag által átszínezett észlelést az objektívebb észlelésre”, vagyis nem akarjuk levetni a harag szemüvegét. Boswijk-Hummel tovább megy még egy lépéssel: „az emberek azért nem akarják feladni hitrendszerüket és a bennük kialakult képet, mert mérgesek akarnak maradni”. Miért?

Felvállalni a felelősséget

Nem véletlenül alakult ki az ellenség- és bűnbakkeresés szokása szerte a világban – az „ellenségek és bűnbakok” amolyan talomban tartott figurák, akikre azért van szükség, hogy valaki más legyen felelős az életünkben történt rossz dolgokért. Ám nem az ellenségképtől nehéz igazán megszabadulni, hanem a haragunktól. Ha nincs harag, akkor csak mi maradunk, és azok a dolgok, amikkel legszívesebben nem törődnénk, mert túlságosan fájdalmasak. Amíg valaki másra haragszunk, nem kell magunkhoz közel engedni a fájdalmat. S amíg harag van – kifogás van. Amíg harag van – forronghatok magamban, de nem kell cselekednem. Ez a harag–ellenségkép körforgás remekül működő alibi, hogy legyen kibúvónk az alól, hogy megkíséreljük rendbe hozni, ami elromlott, vagy elrontottuk.

Talán túl erélyesnek hatott ez a cikk. Vádaskodni nem állt szándékomban – hibákat mindannyian követünk el, s anélkül is nehéz ezekkel együtt élni, hogy valaki, akár mi magunk, a fejünkre olvasná őket. A hibázásainkért nem becsmérlést vagy kritikát érdemlünk, hanem együttérzést, nagy ölelést és osztozást a fájdalmunkban – mindannyian. S ha történetesen egyedül vagyunk a szobában, önmagunktól is megkaphatjuk ezt az együttérzést. Aki kibékül önmagával, az az életével és a többi emberrel is békét tud kötni.

Új lapot bármikor nyithatunk az élettörténetünkben, akár ebben a pillanatban is. S ez lehet olyan lap, olyan fejezet, amelynek végén nem kell a haragba menekülnünk, mert elrontottunk valamit, titokban attól félve, hogy örökre.

man_lake.jpeg

„Mindenkit szeretni kell?”

Ebben a cikkben eddig szinte csak rólunk magunkról esett szó, az „ellenségekről és bűnbakokról”, vagyis életünk kevésbé kedvelt, haragcsatornázásra kiváltképp alkalmas szereplőiről alig. Riekje Boswijk-Hummel őszintén kimondja azt a kérdést, ami a legtöbbünknek megfordul a fejében, és választ is ad rá:

Nem arról van szó, hogy mindenkit szeretned kell, ám az emberek közötti problémákat megnyugtató módon kell megoldani, és rá kell találni az együttélés megfelelőbb módjára. Arról van szó, hogy mindenkit kezeljünk igazságosan azáltal, hogy nem érzelmileg elfogult nézőpontból közelítünk hozzá. Ez pedig csak akkor képzelhető el, ha nyílt nézőpontból, tehát a szívedből szemléled a másikat.

Az empátiáról és a megértésről beszélek. Empátiát és megértést elméletileg mindenki iránt érezhetsz. Bizonyos esetekben ezek a szeretet érzéséhez, más esetekben szimpátiához és megbecsüléshez vezetnek; de minden esetben tisztelethez, abban az értelemben, hogy tiszteled a másikat, és elfogadod olyannak, amilyen.”

Kapcsolódó cikkek:

A harag, frusztráció, indulatok kezeléséről és feldolgozásáról bővebben:
Riekje Boswijk-Hummel: Harag. Felismerni, megérteni, elengedni. Ursus Libris, Budapest, 2011.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gyokerekesszarnyak.blog.hu/api/trackback/id/tr9511678385

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.