Gyökerek és Szárnyak

Önismeret és kiteljesedés

Ami elől menekülünk, az utolér

2016. április 12. 11:49 - SzabóElvira

Találkozás személyiségünk árnyékrészével

Arra kérem a kedves Olvasót, szánjon arra öt percet, hogy végigtekintsen az életén, és elgondolkodjon az alábbi kérdésen: van az életében olyasmi, ami bosszantja, ami kellemetlenséget jelent, ám ez mégis újra és újra visszatér? Lehet szó egy álomról, egy élethelyzetről, egy embertípusról, ami azonnal beindítja a reakciót: „jaj ne!”. Ha még futja rá ebből az öt percből, amit talán egy nyugtató fürdő vagy lassú teaszürcsölés közben talál a napjában, vegye számba azt is, hogy pontosan mi az, ami annyira irritáló?

A jungiánus pszichológia több fontos felfedezéssel ajándékozott meg minket az emberi pszichéről, többek között azzal a bölcsességgel is, hogy ha úgy érezzük, falra mászunk valamitől vagy valakitől, akkor érdemes magunkra figyelnünk – mert talán sikerül meglátnunk azokat a részeinket, amelyek eddig árnyékba borultak. Marie-Louise von Franz analitikus, C. G. Jung tanítványa azt írja, e mögött a jelenség mögött az áll, hogy „a legtöbb ember nincs teljesen tudatában a személyiségvonásainak”. Amit nem ismerünk, pontosabban nem akarunk tudni saját magunkról, az száműzetésbe kerül személyiségünk ún. árnyékrészébe. Ám e tulajdonságaink hírt adnak a létezésükről – ahogy arról Von Franz is számos példát hoz Az álmok útján című könyvben –, az álmainkban, a kapcsolatainkban.

silhouette_woman_tree.jpg

Miért ne akarnám olyannak látni magam, amilyen vagyok?

Hogy miért volna szükség arra, hogy személyiségünk egy része rejtve maradjon előttünk? „Szeretjük úgy képzelni, hogy értelmesek, nagyvonalúak, jó természetűek, ügyesek meg még ki tudja, milyenek vagyunk. Ám vannak olyan tulajdonságaink is a teljes személyiségünkben, olyan alárendelt (inferior) tulajdonságok, amelyeket nem ismerünk.” Tegyük fel, rendszerető és rendszerező egyéniségek vagyunk, az életünkben pedig a tiszta feltételeket és viszonyokat kedveljük, különben felborul a lelki nyugalmunk. Nagy erőfeszítést teszünk arra, hogy mindig minden rendben legyen és menjen. Vagy tegyük fel, fontos számunkra, hogy határozottan képviseljük az álláspontunkat, és részünk legyen a döntésekben – azt tartjuk magunkról, hogy magabiztos és talpraesett egyéniségek vagyunk.

De talán nem is mindig vagyunk olyan biztosak a dolgunkban, amennyire sugározni szeretnénk, de ezt a világért se ismernénk be. Vagy pedig az az igazság, ha nem fordítanánk akkora figyelmet a rendre és arra, hogy mindent letisztázzunk és tisztába tegyünk, akkor váratlan és megjósolhatatlan helyzetekbe keverednénk, és még a végén hibát követnénk el – azt, hogy bennünk is van hajlam a káoszra (hiszen a – matematikai értelemben is vett – káosz az élet és minden ember része), nem akarózik bevallani magunk előtt. „A legtöbb ember azokkal a tulajdonságaival azonosítja magát, amelyek elfogadhatóvá teszik őt a társai előtt, ezért az árnyék általában félszeg, alárendelt, és olykor még egy kicsit gonosz vagy szociálisan ügyetlen is lehet.”

shadow-man-1191081_2_1.jpg

Én aztán tuti nem…

Mindenki vet árnyékot. Ha például sokat gondolkodunk, akkor az érző oldalunk viszonylag alsóbbrendű vagy fejletlen lesz, mert nem figyelünk oda rá eléggé. Ha valaki nagyobbrészt gépekkel és technikai dolgokkal foglalkozik, akkor hajlamos elhanyagolni a fantáziáját vagy a művészi tehetségét. Ám ha elfojtjuk az árnyékunkat, akkor csak félemberek vagyunk. […] Amikor fáradtak vagyunk, vagy nagy nyomás nehezedik ránk, gyakran megjelenik egy másik személyiségünk. Például nagyon jóindulatú és segítőkész emberek hirtelen könyörtelen egoistákká válnak. Mindenkit félretaszítanak, és undokok lesznek. Olyankor is megjelenik az emberek árnyékoldala, amikor influenza vagy más betegség gyötri őket. Vagy ott vannak a mindig jókedvű, vidám és vállalkozó kedvű emberek, akikből aztán egy napon rosszkedvű, morgó medve lesz, és ilyenkor az az érzésünk, hogy még soha nem láttuk őket ilyennek. Hirtelen megváltozik a jellemük, mert áttör az árnyékuk.”

Napvilágra kerül, ami eddig rejtve volt

Ha úgy érezzük, életünk alapköve a rend, csak idő kérdése, hogy megérkezzen a munkahelyünkre egy új kolléga vagy a közös albérletbe egy olyan lakótárs, aki baromira szétszórt. Az íróasztala egy rémálom, soha nem mosogat el maga után, mindenhonnan elkésik, és „semmiben sem lehet számítani rá”. Vagy ha a magabiztosságunkat tartjuk a legnagyobb erényünknek, biztosan mellénk sodor valakit az élet, aki „tutyimutyi”, talán dadog is, esetleg szociális fóbiája van; olyasvalakit, akinek még véletlenül se mondhatjuk meg nyíltan, hogy „figyelj, állj a sarkadra”, hiszen már így is rettentően félénk. Az illető szinte szálka a szemünkben, ám mégis együtt kell élnünk vele, nem seprűzhetjük odébb.

Mindannyiunknak megvannak úgymond a kedvenc, a legjobb ellenségeink, akik általában az árnyékunkat jelenítik meg. Ha valaki kárt okoz nekünk, akkor természetes reakció az, hogy elkezdjük utálni az illetőt. De ha valaki sosem ártott nekünk, és mégis olyan őrülten irritálni kezd minket, minden alkalommal, amikor belép a szobába, hogy le tudnánk köpni, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az árnyékunkat személyesíti meg.”

mirror_trees2.jpgTöbbek között azért sem sikerül kiseprűzni az életünkből ezeket az embereket (vagy ha mégis, rövidesen betölti a helyüket valaki más), mert a személyiségünkből sem tudjuk kiseprűzni ezeket a tulajdonságainkat. Seprűzés helyett az a megoldás, ha ránézünk a korábban rejtett részeinkre, és integráljuk őket az énképünkbe – személyiségünk teljességéhez árnyékos oldalunk is hozzátartozik. Ugyan feladunk néhány, önmagunkkal kapcsolatos illúziót („Az én életemben rend van, nem lehet benne kiszámíthatatlanság.” „Mindig minden helyzetben magabiztos vagyok és tudom, hogyan cselekedjek.”), viszont ha elfogadjuk, hogy létezik a személyiségünknek ez az aspektusa is, akkor nem fognak többet irritálni ezek a tulajdonságok, sem magunkban, sem másokban. Hogyan tehetjük meg mindezt? Íme Marie-Louise von Franz javaslata:

„… akkor biztosak lehetünk benne, hogy az árnyékunkat személyesíti meg. Ilyenkor a legjobb tehát leülni és egy darab papírra leírni az illető tulajdonságait. Aztán jól megnézni és azt mondani: »Ez én vagyok.« Egyszer, tizennyolc éves koromban megcsináltam ezt, aztán belevörösödtem-beleizzadtam, mire befejeztem. Igazi megrázkódtatás találkozni az árnyékunkkal.”

Hogyan jelenik meg az árnyék az álmainkban?

Ha az ember az ösztönös érzelmi reakcióit nyomja vagy fojtja el, akkor az álmokban megjelenhet egy ellenséges állat. […] Általában ha valami üldöz bennünket az álmunkban, akkor el akar jutni hozzánk. De ha félünk tőle, akkor gonosz alakkal ruházzuk fel. Ha szembe tudnánk nézni természetünknek ezzel az oldalával, akkor valószínűleg jóindulatúbb lenne hozzánk. […] Az árnyék sem száz százalékig gonosz. Gyakran egy ártalmatlan bunkó, modortalan alak, ő a szőrös ember, aki még közel van a természethez. Legtöbbször egyáltalán nem is gonosz – hanem nagyon természetes és szerethető, és fontos, hogy bennünk lakjon.”

 

bova1860.jpg

Egy álmodó elmeséli az álmát Von Franznak, forrás: Az álmok útján, 105. o.:

Nos, olyan három nappal ezelőtt volt egy álmom, amelyben volt egy tigris, ami hirtelen bukkant fel a ház mellett. Tulajdonképpen nem láttam a tigris testét; csak a fejét láttam ténylegesen. Itt, az etoni házunkban van egy hosszú-hosszú folyosó, abból nyílnak a szobáink ajtajai. Emlékszem, hogy a fürdőszobában voltam, a tigris pedig megpróbált megragadni az ajtó felől. A feje az ajtó alatt volt, a nyaka pedig olyan lapos volt, hogy tényleg befért az ajtó alatt. Emlékszem, hogy ott állok, és megpróbálom erősen, nagyon erősen visszanyomni. Nem féltem különösebben, csak eszembe jutott, hogy ez a tigris tulajdonképpen vesztemre törhet. Egyszerűen nem akartam, hogy bejöjjön. A fürdőszoba másik végében lévő barátok egyáltalán nem aggódtak, de én igen. Én voltam az egyetlen ember, akinek tényleg aggályai voltak azzal szemben, hogy a tigris be akar jönni.

(az Eton College hallgatója)

Rosszkedvű típus?

Csak ki nem állhatom, ha valaki tévedett, és én tudom, nekem van igazam. Igen, morcos vagyok. Ja… De honnan tudta?

Embernek és emberinek lenni

Mikor az emberek megtanulják megismerni és egy kissé megélni az árnyékukat, akkor sokkal megközelíthetőbbek, természetesebbek, őszintébben emberivé lesznek. Az árnyék nélküli, tökéletes emberek kisebbrendűségi érzést váltanak ki a környezetükből, ami nagyon bosszantja a többieket. Felsőbbrendűen viselkednek a »nagyon is emberi« többiekkel szemben. Ezért lélegeznek fel az emberek, mikor valami kellemetlenség történik velük. Ilyenkor azt mondják: »Aha, hála istennek, ő is csak ember.«”

Egy álmodó elmeséli az álmát Von Franznak, forrás: Az álmok útján, 106. o.:

A legrohadtabb álmom volt. Egy erdei házikóban voltam a barátnőmmel (aki most már a feleségem) meg egy közös barátunkkal, aki segített felépíteni. A srác két lábbal áll a földön, amolyan erdei ember – igazán belevaló fickó. Hirtelen egy szőrös majomember jelenik meg, és oda akar menni a barátnőmhöz. Egyáltalán nem tetszett nekem, és kész voltam lecsapni rá, mikor a barátnőm a vállamra tette a kezét, és azt mondja: „Várj egy percet. Ketten foglalkozzunk vele!” Én körülnéztem és így szóltam: „Nem, egyedül bánok el vele.” Úgyhogy elkezdtem beszélni ehhez a szőrös majomfajzathoz: „Nem! Nem a tied! Az enyém!” A végén kiderült, hogy egész értelmes. Én totál meglepődtem. A végén sarkon fordult, és visszaballagott az erdőbe.

(torontói szociális munkás)

Kapcsolódó cikkek:
Hogyan simítsuk el a konfliktusokat?
Érzelmi Achilles-sarkunk – a túlérzékenység egyik oka

A cikkhez felhasznált idézetek forrása:
Az álmok útján. Marie-Louise von Franz beszélgetései Fraser Boával az álomértelmezésről. Ursus Libris, Budapest, 2006.

3 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://gyokerekesszarnyak.blog.hu/api/trackback/id/tr698590208

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

annamanna 2016.04.14. 08:38:06

Azon gondolkoztam el, hogy a cikk címében menekülésről van szó, a szövegben viszont ez jelenik meg: "Az illető szinte szálka a szemünkben, ám mégis együtt kell élnünk vele, nem seprűzhetjük odébb."

Namost, akit ki akarunk seprűzni az életünkből, az elől nem menekülünk, hiszen nem mi megyünk el az ő életéből, hanem őt akarjuk kirakni a mi életünkből. Azt pedig hogy lehet? Hogy lehet valakit kiseprűzni? Mire utal ez a kifejezés? Konfliktusra, harcra.
Az ember az árnyéka elől tehát nem menekül, inkább harcba száll vele, hiszen meg akarja semmisíteni azt.

A cikk további részében is harcról van szó, nem menekülésről. Egy képet látok, amin harcol egy lovag és egy kentaur. Utána le van írva egy álom, ahol valaki harcolt egy tigrissel (nem menekült előle). Utána pedig egy másik álom, ahol más valaki egy majommal veszekedett (harcolt); nem menekült előle.

"Többek között azért sem sikerül kiseprűzni az életünkből ezeket az embereket (vagy ha mégis, rövidesen betölti a helyüket valaki más), mert a személyiségünkből sem tudjuk kiseprűzni ezeket a tulajdonságainkat."

Ebben a fogalmazásban sincs szó menekülésről. A kiseprűzés kidobást, kivetést jelent.
Ezeket a személyiségrészeket, tulajdonságokat (és az őket megtestesítő embereket) az adott személy tehát megveti, lenézi, és nem tiszteli.
Ha valamit megvetek, akkor nem félek tőle, hiszen nem tartom magamnál nagyobbra, többre. Csak attól menekülök el, attól félek, amiről azt gondolom, hogy erősebb nálam, hatalmasabb, nem tudok megküzdeni vele.
De amit lenézek, megvetek, arról nem ezt gondolom, hanem pont fordítva, azt, hogy én vagyok a nagyobb és erősebb nála, nekem van jogom elűzni, megsemmisíteni, és ezt meg is tehetem vele. Csak egy idő után csodálkozom el azon, hogy nem sikerül, és miért nem sikerül.

A "menekülök előle" szerintem eufemisztikus kifejezés ebben az esetben, hiszen azt jelzi, hogy engem támad valami (noha én támadok); hogy az árnyék ugrik rám agresszíven (noha én ugrok rá).
Akivel harcolok, az dühít, és nem megfélemlít.

És a szövegben ilyen kifejezések vannak:
"olyasmi, ami bosszantja"
"annyira irritáló"
"úgy érezzük, falra mászunk"
"elfojtjuk az árnyékunkat"
"Az illető szinte szálka a szemünkben"
"a legjobb ellenségeink"
"természetes reakció az, hogy elkezdjük utálni az illetőt"
"őrülten irritálni kezd minket"
"le tudnánk köpni"
"megpróbálom erősen, nagyon erősen visszanyomni. Nem féltem különösebben, csak eszembe jutott, hogy ez a tigris tulajdonképpen vesztemre törhet. Egyszerűen nem akartam, hogy bejöjjön."
"Egyáltalán nem tetszett nekem, és kész voltam lecsapni rá"
"egyedül bánok el vele"

Ezekben az idézetekben sehol sincs szó félelemről, menekülésről, annál inkább haragról és harcról.

Az ember azért nem képes otthagyni az árnyékát, mert nem fél tőle.
Azért nem fél tőle, mert nem tiszteli.
Ha félne tőle és tisztelné, otthagyhatná; de mivel nem tiszteli és nem fél tőle, így hozzáragad.

Ha tisztelné, máris nem volna az árnyéka, ugyebár. Hiszen amit tisztelek, azt legálisnak fogadom el. Amit tisztelek, azt nem akarom megsemmisíteni.
Ami elől menekülök, azt nem akarom megsemmisíteni. Például, ha egy vulkán vagy cumani elől menekül valaki, nem akarja megsemmisíteni a vulkánt és cunamit. Tiszteletben tartja a létezését, csak tudja, hogy nem harcolhat vele, hiszen nincs hozzá ereje. És miközben menekül, nem azon gondolkozik, mennyire dühös a vulkánra, cunamira; hanem azon gondolkozik, mit kell tennie, hogy túléljen.
De ha mondjuk egy kullancs akaszkodik rá, akkor nem kezd el rémülten menekülni tőle, viszont szinte biztos, hogy bosszankodni fog miatta, és megpróbálja a kullancsot megsemmisíteni. Hiszen ő az erősebb a kullancshoz képest.

Akiről azt gondolom, hogy nem bírok el vele, félnem és menekülnöm kell tőle, az nem az árnyékom. Az árnyékomat lenézem és igyekszem összemorzsolni (még akkor is, ha csak orvul tehetem meg ezt).

Például ez egy több évszázados legenda: mult-kor.hu/cikk.php?id=12310&pIdx=3
És hozzá egy árnyékdal (bár persze nem pont erről szól): www.youtube.com/watch?v=oXER83XnPlA

SzabóElvira 2016.04.14. 14:59:40

@annamanna: Kedves Annamanna! Köszönöm az alaposan összeszedett, elgondolkodtató hozzászólást az építő kritikával. Valóban jogos a felvetés, hogy a menekülés aspektus nincs erősen jelen az írásban - ezzel, és a kiseprűzéssel együtt azt a tapasztalatot akartam kifejezni, hogy hiába szeretnénk eltávolodni az árnyékunktól (mert szeretnénk), akkor is hozzánk tapad (természetéből adódóan).
Nem értek egyet azzal, hogy az árnyékunktól nem félhetünk - akár vadállat üldöz álmunkban, akár, például, egy perfekcionista főnök a való életben, az ébreszthet bennünk félelmet, egyúttal lehet az árnyékunk. Egyénfüggő, hogy ki milyen érzelmekkel reagál.

Számomra az árnyék az egyik legzseniálisabban elnevezett fogalom a pszichológiában - hihetetlenül gazdag metafora- és asszociációs készlet rejlik benne onnan kezdve, hogy az árnyékunk hozzánk tapad és nem lehet lerázni, hogy napvilágra kerül, amikor ránézünk, és még sorolhatnám. A cikkben ennek nagyon kis szelete szerepel, inkább arra törekedtem, hogy az olvasó felismerje a saját életében ezeket a dinamikákat (ez a legnehezebb), és kapjon egy egyszerű eszközt, ami ebben segíti.

Ez ugyan kitekint a cikkből, de számomra a félelem és a tisztelet két külön aspektus - félhetünk valakitől vagy haragudhatunk rá anélkül, hogy tisztelnénk, azaz elismeréssel adóznánk az érdemeinek. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy behozta a tiszteletet - talán ez a kulcs az árnyékunk elfogadásában: nemcsak elfogadni érdemes az árnyékunkat, elhagyva a félelmet vagy haragot, amit éreztünk iránta, hanem tisztelve is az értékeit, érdemeit. Ez korábban nem jutott eszembe, köszönöm, hogy hozzásegített ehhez a gondolathoz.

annamanna 2016.04.15. 09:27:07

@SzabóElvira: Ha belegondolok abba, hogy keletkezik az árnyék: úgy, hogy a gyerek elkezdi a viselkedését kontrollálni annak megfelelően, ahogy a környezete tanítja. Elfogadja, hogy bizonyos késztetései bűnösek (mondjuk a dicsekvés); ezért igyekszik erős kontroll alá helyezni és leválasztani magáról. A leválasztott személyiségrész lesüllyed a tudattalanba, ott erjedni kezd, ijesztően nyilvánul meg, és az adott személy elkezdi gyűlölni azokat embereket, akikben viszontlátja a leválasztott személyiségrészét.
Ez tehát mindig olyasmi, amin az egyén uralkodni akar, amit kontrollálni akar, mert úgy gondolja, képes rá. Tehát nem olyasmi, amiről meg van győződve, hogy annyira hatalmas erő, hogy nem bírja leigázni.

Kicsit hasonló helyzet, amikor nők kontrollálják a kinézetüket. Mindent meg akarnak tenni azért, hogy csinosak legyenek, és azt gondolják, a kinézetüket könnyűszerrel képesek uralni; de különös módon, minél jobban kontroll alá vetik a külsejüket, annál ijesztőbb guminőre kezdenek
hajazni.
Vagy az étkezésüket vetik erős kontroll alá, és beleesnek az anorexia, bulímia örvényébe.
Vagy a párkapcsolatról (szexről) gondolják, hogy olyasmi, amit könnyűszerrel lehet kontrollálni, és ott szabadul el a pokol. Vagy a gyereknevelésben.
Vagy mondjuk a politikusok gondolják azt, hogy képesek manipulálni a társadalmat; és minél magabiztosabbak a tekintetben, hogy urai a helyzetnek, annál könnyebben kicsúszik kezükből az irányítás.
Így jön létre a munkaholizmus is - valaki kontrollálja a munkavégzését, túlhajtja magát, és minél jobban erőlködik, annál terméketlenebbé válik a küszködése.
Az alkoholisták általában meg vannak győződve róla, hogy urai a helyzetnek, képesek kontrollálni az ivásukat (csak perpillanat nem akarják visszafogni magukat, mert épp nincs kedvük hozzá).

Ez mind olyan helyzet, amiről az illető azt gondolja, hogy képes irányítani, kontroll alatt tartani, tehát nem tűnik a számára félelmetesnek, irányíthatatlannak.
De mivel mereven, tudatosan hoz szabályokat olyan dolgokról, amiknek inkább spontán szabályzással kellene működniük, a merevség miatt elveszti az irányítást az adott terület fölött, és a helyzet kezd kísértetiessé, keserűvé, félelmetessé, démonivá válni.

Körülbelül szerintem így alakul ki az árnyék. Azt az ember soha nem gondolja krokodilnak, amit lehetetlen irányítani. Inkább kutyának/macskának, amit majd beidomít, ami aláveti magát az illető akaratának. Csak aztán az idomítás helyett sokszor vadítás sikeredik, a kutya/macska vaddá, harapóssá/karmolóssá válik, ami elől jobb lenne elmenekülni, vagy valamilyen módon megszabadulni tőle.
Amit az ember irányíthatatlan krokodilnak gondol, azt egyszerűen elkerüli, ezért nem lesz vele gondja.
Például a legtöbb ember meg sem kísérli uralni a drogokat, inkább kikerüli őket, mert azok a számára krokodilok; a krokodillal pedig nem gyűlik meg a bajuk, mert nem is mennek a közelébe.

A krokodiltól az ember fél, és tiszteletben tartja, respektálja.
A kutyától/macskától kevésbé fél; de ha valaki tiszteli a kutyáját, akkor az engedelmes lesz és barátságos. Ha nem tiszteli, akkor a kutya megvadul.

Ha valaki képes tisztelni a saját testét és megadni neki azt, ami a testnek jár, akkor nem kínozza azzal, hogy sárgára szoláriumozza a bőrét, vagy agyontömi/éhezteti, teljesen kimeríti a teljesítménykényszer miatt.

Erőss Zsolt például egy könnyűnek gondolt túra során sérült meg annyira, hogy le kellett vágni a lábát. Aron Ralston egy könnyűnek gondolt biciklitúra közben esett be egy szakadékba, és kénytelen volt levágni a kezét. Rengeteg ember belelazul a vezetésbe, amikor balesetet okoz/szenved. Pár napja egy német vasutas a telcsijén játszott, nem figyelt és emiatt kisiklott egy vonat. Ezek mind olyan helyzetek, ahová az ember nem képzel krokodilt, tehát nem gondolja, hogy teljes figyelmet igényelne tőle. Ezek laza rutinhelyzetek, domesztikált kutyával, cuki cicussal, és nem félelmetes vadállattal. És sokszor pont ilyen helyzetben szabadul el a pokol. Amikor egy adott szituációt, problémát az ember lenéz, megvet, nem is tartja kihívásnak.
Jó példa erre a szórakozás közbeni erőszakos cselekmények sora. Amikor a résztvevők a leginkább belelazulnak a helyzetbe, amikor a leginkább megfeledkeznek arról, hogy tisztelniük kellene az adott szituációt, társaságot, akkor követik el a legdurvább dolgokat, például nemrég egy jogászhallgató italozás közben elvágta a mellette ülő férfi nyakát.
Ami leginkább hiányzik ilyenkor, az az adott körülmény, ember stb félelemmel vegyes tisztelete, tehát a respektálás, annak a tudata, hogy egyáltalán nem mindegy, mit csinálok az adott helyzetben.
Persze nem lehet mindig mindenhol krokodilokat látni és mindentől szorongani. De aki a kutyát megveti, abba a kutya belemar. A kutyát is tisztelni kell, hogy lehessen irányítani, és az árnyékot is.
Valahol azt olvastam, hogy a kollektív butaság egyik ismérve az ellenség lenézése. Ha az árnyék ellenségnek is látszik, akkor sem volna szabad lenézni.