Gyökerek és Szárnyak

Önismeret és kiteljesedés

A jelen pillanat kaleidoszkópja

2015. október 21. 11:10 - SzabóElvira

Az élet az éber figyelem szemüvegén keresztül

Amióta elolvastam Jeff Foster Beleszeretni a jelen pillanatba című könyvét, más érzés élni… Mintha jobban belemerülnék abba, ami körülvesz, és ami bennem zajlik; mintha teljes testtel megmártóznék benne… Mintha minden körülmény, mozzanat, mozgás, változás helyénvaló lenne és a helyére kerülne egy ezer szálon futó cselekményben, amelynek részletgazdagságát nincs az a művész, aki utánozni tudná.

swan_on_lake_189909.jpg

Az éber figyelem, vagy más néven mindfulness lényege, hogy az itt és most, a jelenben zajló ingerekre összpontosítjuk a figyelmünket, beengedve a tudatunkba mindent, amit az észlelőrendszerünk éppen felfog a világból, és átélve minden belső rezzenést, átsuhanó gondolatot, érzést. Beengedjük és átéljük, majd a következő pillanatban el is engedjük ezeket az észleleteket és érzéseket, nem rágódunk és ragadunk le semminél, hiszen a következő pillanat radikálisan új tapasztalást hoz.

Jeff Foster olyasvalaki, aki ezt az állapotot, létezésmódot folyamatosan éli, sőt megörökíteni is képes. Mint a fotós, aki sorozatképet készít, és minden egyes másodpercben rögzített jelenet egyformán fontos számára a teljes folyamathoz, vagy aki több darabból illeszt össze egy teljes körű rálátást nyújtó panorámaképet. „Az egész több, mint a részek összessége”, ám részek nélkül nincs egész, így jutunk el az egymás után következő pillanatoktól a napokig, évekig, életünk folyamáig, a személyes, egyedi és megismételhetetlen történetünkig. Az alábbi néhány sor már-már ars poetica – nemcsak a szerző ars poeticája, hanem az életközpontú életet élők ars poeticája is:

„Meghalni mindannak
Amit tudni vélsz
Elengedni azt az elképzelést
Hogy milyennek »kellene« lennie az életnek
Belemerülni a jelen pillanat
Mérhetetlen misztériumába
Félreismert barátként
Átölelni a változást és a veszteséget
Beleszeretni
A jelen pillanatba
Ez azok útja
Hogy nincs út
Csak vég nélküli végállomások
És soha véget nem érő kezdetek”

Öröm és szomorúság, kapcsolódás és magány, a találkozás meghatottsága és az elmúlás fájdalma egyaránt helyet kapnak Foster ezerszínű fotóalbumában. Ugyanúgy beengedhetjük és átélhetjük azt is, ami nyomasztó vagy ellenszenves; ahogy a kaleidoszkópnak sincsenek szép és kevésbé szép színei, csupán színei vannak. Semmi szükség arra, hogy féljünk a holnaptól, hogy el akarjuk kerülni a „kellemetlenségeket”, amelyeket a következő pillanat hozhat, vagy hogy válasszunk a könnyű és a nehéz között, ahogy Milan Kundera szerint előbb-utóbb választani leszünk kénytelenek – hiszen bármi jön, és legyenek bármilyenek a fejlemények, mind teljes értékű részletek. Hasonlóan ahhoz, ahogy a kaleidoszkópba pillantva széthulló majd újra összeálló formákat látunk, amíg a játék tart, a végtelenségig.

rainbow-3-1531291.jpg

„Arra neveltek bennünket, hogy azt higgyük, a naplementék, az óceánok, a virágok, a boldog mosolyok, a tavaszi pillangók és a magazinokban szereplő szupermodellek szépek, a rendellenességek, a torzulások, a mélységes szomorúság, a törött üveg, az összetört szívek és álmok, a cirkuszi szörnyszülöttek és a kutyaürülék pedig nem szépek, és soha nem is lesznek azok. […] A gyermekeink ma úgy nőnek fel, hogy csúnyának érzik magukat, kétségbeesetten igyekeznek szépnek lenni, és próbálják lemásolni a szépségnek azt a képét, melyet mi tápláltunk beléjük. Vastag sminkréteg fedi arcunkat, csinosítgatjuk, maszkírozzuk magunkat, elfedjük gyönyörű tökéletlenségeinket, és végül gyakran kevésbé szépnek, magányosabbnak, hamisabbnak érezzük magunkat, mint valaha, miközben folyton a megfoghatatlan tökélyre vagy legalább a csalóka »beilleszkedésre« törekszünk.

Tegyél magasról az agymosásra és arra, hogy mások irányítsák az életed, miközben örökké a helyeslésüket, sőt az elismerésüket keresed! Minden szép, minden! Vagy legalábbis minden ahhoz az alapvető, egyetemes szépséghez hív, amely nem ismer ellentéteket vagy határokat, a létezés, maga az élet szépségéhez. Minden, minden ide hívogat. A hajléktalan arca az utcán, a rothadó dolgok bűze, a vér, a takony és az izzadság mind az élet, mind szent, és noha talán jobban szeretnénk, ha e  »szentség« egy része odébb szentségelné magát, minden erőfeszítésünk ellenére mégis itt marad, és noszogat, bökdös, emlékeztet bennünket arra, hogy ébredjünk végre rá a dolgok mérhetetlenségére.

Minden egyes »tökéletlenséged«, hibád, heged, pattanásod, szem körüli ráncod, minden váladék és szag, melyet oly nagy igyekezettel próbálsz leplezni és elrejteni, apró meghívás arra, hogy emlékezz a halandóságodra, alapvető alázatodra, titkos háládra mindenért úgy, ahogy van, és mérhetetlenül mély, hatalmas erődre az Élet egyedi kifejeződéseként.”

melancholy-1187194.jpg

A könyv mélyen szubjektív, ám mégis egyetemes. Foster zsenialitása abban rejlik, hogy úgy képes megragadni az élet apró darabkáit, hogy azokon a pillanatokon keresztül fogadja be őket, amelyeket éppen (ő) átél – hiszen ez nem is lehet másképp –, mégis azt érezzük a sorokat olvasva, hogy tulajdonképp ilyenek a mi pillanataink is. Hasonló a minket körülvevő közeg a társadalmi problémákkal együtt, hasonlóak az örömforrások és az elmúlás „rútsága” is – lehetetlen nem észrevenni, hogy az élet ezerszínű alakzatai bizonyos mintázatokba rendeződnek. S a könyv nem csak az életről szól: rólunk is, akik egy újfajta nyitottsággal éljük azt. A jövő irodalmi Nobel-díjasai közt minden bizonnyal lesznek olyanok, talán épp Jeff Foster is, akik rögzíteni tudták, ahogy a 20. század szemléletmódja átalakul a 21. század szemléletmódjává.

„Amikor hospice-gondozóként dolgoztam, egy reggel azon kaptam magam, hogy ürüléket mosok le egy férfi hatalmasra duzzadt heréiről. Rákban haldoklott, és a betegség szétterjedt a heréiben és a prosztatájában. Éjjel bepiszkított, és a székletében hánykolódott. Miközben rendbe tettem, sokat nevettünk, és fociról meg a legfrissebb hírekről beszélgettünk. Olyan erős fájdalmai voltak, és annyira feldagadt mindene, hogy alig tudott mozogni. Álruhába bújt önmagam volt az.

Néhány hete volt már csak hátra, mégis annyira eleven volt, annyira az itt és mostban élt az önsajnálat legcsekélyebb jele nélkül! A méltóság elvesztéséről szó sem volt – csak az létezett, ami épp a pillanatban történt. Valamiképpen megtalálta a módját annak, hogy mélyen elfogadja a körülményeit annak ellenére, hogy az élete nem úgy alakult, ahogy megálmodta, amikor még fiatal volt, és volt ideje álmodozni. Több mint két órába telt rendbe tenni, kiemelni az összepiszkított ágyából, lemosdatni, felöltöztetni és végül beültetni a kedvenc foteljébe. Nem sokkal ezután halt meg, de mindig emlékezni fogok rá.”

Az idézetek Jeff Foster: Beleszeretni a jelen pillanatba című könyvéből származnak (Ursus Libris, Budapest, 2015).
http://ursuslibris.hu/beleszeretni-a-jelen-pillanatba/

Kapcsolódó cikk:
Hogyan figyeljünk magunkra? Éber figyelem, avagy mindfulness

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gyokerekesszarnyak.blog.hu/api/trackback/id/tr678008971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.