Gyökerek és Szárnyak

Önismeret és kiteljesedés

Félre a túlzott önkritikával!

2015. szeptember 09. 16:01 - SzabóElvira

A perfekcionizmus hátrahagyása

„Már megint…” Mindannyian tudjuk, hogy az így kezdődő mondatok és gondolatok hogy fejeződnek be…: „elszúrtad, gyenge voltál, feladtad… egyszóval kudarcot vallottál”. S akiknek hasonló lemez pörög a fejükben, akik túl szigorúak és folyton elégedetlenek magukkal, azok hajlamosabbak a depresszióra, a kudarckerülésre, önértékelési problémákkal küzdenek, és negatív a jövőképük.

Kristin Neff kutatópszichológus, aki szinte mentálhigiénés mozgalmat indított az önegyüttérzés (self-compassion) erősítésére, arra hívja fel a figyelmet, hogy a túlzott önkritika szokása, amely a legkevésbé sem szolgálja a javunkat, sőt problémák esetén letargiába taszít, hátrahagyható. Együttérzés önmagunkkal című könyvében megtanít arra, hogyan válhatunk önostorozó bírából önmagunk legjobb lelki trénerévé.

dawn-nature-sunset-woman.jpg

 

A perfekcionista psziché

Amikor gondolatban a saját hibáinkon lovagolunk („hogy lehettem ilyen hülye”), akkor tulajdonképpen két szólam felelget egymásnak a fejünkben: a bíráló és a bírált. A bíráló szinte pellengérre állít, mert nem feleltünk meg bizonyos kritériumoknak. A bírálatban részesülő énrészünk pedig szégyelli magát, szánja-bánja gyengeségét, és leginkább arra vágyik, bár senki se látná, bár emberek közé se kéne mennie. Mindkét énrész mi magunk vagyunk, a szigorú és a „semmirekellő” is. S ami összeköti énünk e két aspektusát: a szigorú kritériumrendszer, amely alapján az egyik ítél, és a másik megrovásban részesül – vagyis a perfekcionizmus.

A perfekcionizmus okai

Az önmagunkkal szembeni szigorúság oka egyszerű emberi sajátosságból ered: a vágyból, hogy pozitív színben lássuk és tüntessük fel magunkat, és kiérdemeljük embertársaink jó véleményét. Éppen ezért ideálképet tűzünk magunk elé, mintha cetliket raknánk a tükörre, hogy ilyennek és ilyennek kéne lennünk. Például osztályelsőnek, az egyetemi évfolyam egyik nagy reménységének, rugalmas, terhelhető, megbízható stb. munkatársnak, mindig türelmes, a hangját soha fel nem emelő szülőnek. És ha eltérést veszünk észre ettől a vágyott képtől, márpedig fogunk, hiszen mindannyian esendő, tökéletlen emberi lények vagyunk, akkor mélyen belül azt érezzük és gondoljuk, hogy valami nem oké velünk. Vagyis azért tartjuk magunkat szoros pórázon, azért csapunk le kíméletlenül minden kis botlásunkra, mert belül attól félünk, hogy nem vagyunk elég jók. A perfekcionizmus garantálja, hogy folyamatosan hozzuk a magunktól elvárt „magas minőséget”.

Kristin Neff érdekes kutatási eredményeket említ, amelyek jól jellemzik, milyen mértékben él a vágy az emberekben, hogy kiemelkedőnek és tökéletesnek érezzék magukat. A felmérések szerint a diákok 85%-a jobbnak tartja magát az átlagnál, és az egyetemi oktatók 94%-a véli úgy, hogy jobb tanár a kollégáinál. Márpedig ez matematikai képtelenség… Ha ezekben a kutatásokban reális szemmel tekintettek volna magukra a válaszadók, akkor jelentős részük átlagosnak, kis részük átlag alattinak és megint kis részük átlag felettinek értékelte volna magát. Ám a felmérések résztvevőiben beindult a nyomás, hogy „jónak, sőt a legjobbnak kell lenned”, és máris a tökéletesség iránti vágy színezte át az énképüket.

pretty-woman-makeup-mirror-glamour-39250.jpeg

Kinek akarunk megfelelni?

A pszichológia iránt érdeklődő Olvasóknak nem árulok el azzal újat, hogy az erősen kontrolláló szülők gyerekeiből válnak általában a perfekcionizmus, a túlzott önbírálat, az önelfogadási problémák hálójában vergődő felnőttek. A túlzottan magas elvárásokat támasztó szülők gyerekeinek fejében tovább forog felnőttkorban is a gyerekkorban hallott szidások és szemrehányások szövege. Hasonló megrovásban volt részük gyerekkorukban, mint amilyenben később a bíráló énrész részesíti a bíráltat. Csak időközben belsővé tették a szigorú szülői elvárásokat, kialakult a megfelelési kényszer.

Vajon a „jónak, sőt a legjobbnak kell lenned” parancsa elsősorban az individualizmusáról híres nyugati kultúra sajátossága? Kristin Neff még egy érdekes kutatási eredményt említ: az ázsiaiak többsége szerényebbnek gondolja magát az átlagnál. Tehát hajlamosabbak vagyunk azokban a tulajdonságokban kivételesnek látni magunk, amelyeket a kultúra, ahonnan származunk, értékesnek tart. S persze, ha azt vesszük észre, hogy vétünk a kultúra által felállított normák és értékek ellen, legyen szó a közösség szolgálatáról a keleti kultúrákban vagy a kivételes és sikeres egyéniséggé válásról a nyugati társadalmakban, jól összeszidjuk és a „sarokba állítjuk” magunkat.

sunrise_by_the_lake_195106.jpg

Úton az önelfogadás felé

Kristin Neff leszögez egy fontos igazságot: a perfekcionizmus szigorú kritériumrendszerét a pszichénkben valójában nem egy külső hatalom, de talán nem is a közvetlen vagy a tágabb környezetünk állította fel, hanem mi magunk, attól való félelmünkben, hogy nem vagyunk elég jók, hogy kudarcot vallunk. Ezért mi magunk vagyok azok is, akik úgy dönthetünk, hogy elengedjük az amiatt érzett bűntudatot, hogy tökéletlenek vagyunk – hogy mi is csak emberek vagyunk, mint bárki más.

Ehhez a legjobb talajt azok az emberi kapcsolataink (pl. barátaink, párunk, vagy akár a terapeutánk) nyújtják, amelyekben megtapasztalhatjuk azt, hogy akkor sem dől össze a világ, ha hibát követünk el – hogy még ekkor is szerethetők vagyunk. Ezekre a kapcsolati élményekre alapozva már a saját gyakorlásunkon múlik, hogy felismerjük-e, amikor bekapcsol a fejünkben a szidalmazó lemez, és hogy ilyenkor emlékeztetjük-e magunkat arra, hogy attól, hogy valami nem felel meg az elvárásoknak, a nap még ugyanúgy felkel és lenyugszik, és az élet folyik tovább a maga medrében.

 

 

Kristin Neff: Együttérzés önmagunkkal

Hagyj fel az önostorozással és légy magabiztosabb!

 

 

 

4 komment
Címkék: önelfogadás

A bejegyzés trackback címe:

https://gyokerekesszarnyak.blog.hu/api/trackback/id/tr37773070

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2015.09.10. 10:11:19

Csak egy embernek tudok megfelelni, saját magamnak.
Azokat az embereket pedig nem értem, akik azt mondják: "ezt nem szabad mert mit fog szólni ez vagy az, és mit fog gondolni..."- az az ő dolga, hogy ő mit fog gondolni, azzal nem nekem van dolgom.

Ursus Libris 2015.09.10. 10:14:28

@mandulazöld: Kedves Mandulazöld!
Valóban, és ha mi magunk vagyunk a mérce, az olyan magabiztosságot ad, amit senki nem vehet el tőlünk, senkinek a miénktől eltérő véleménye :)

2015.09.10. 19:55:50

@Szabó Elvira: Elvenni senki, viszont ha elfogadnak olyannak amilyen vagyok, én magam leszek az, aki változtatni fog magán. -Az életben ez a szép, hogy paradoxonokkal van tele. :)

Ursus Libris 2015.09.10. 19:59:21

@mandulazöld: ... és összekapcsolódásokkal, így igaz :)