Gyökerek és Szárnyak

Önismeret és kiteljesedés

Önszeretet és önelfogadás

2015. június 24. 11:41 - SzabóElvira

 Megszeretni önmagunkat egy életre szóló románc kezdete.” /Oscar Wilde/

 

Belenézni a tükörbe és meglátni magunkat sokszor emberpróbáló érzés. Hiszen testünkön nyomot hagy, ahogy élünk, amit teszünk, és az is, amit nem – például ha elhanyagoljuk az egészségünket. Ám a tükör – természetesen – jóval többről szól a külsőségeknél: arról, hogy vajon ki az, akit látunk saját szemünkbe nézve – azok vagyunk, akinek lennünk kéne?

Veit Lindau coach írja Fogadj örök hűséget magadnak címmel nemrég megjelent kötetében, hogy „Ha például ma belenézel a tükörbe, akkor nem a valós képedet látod, hanem azt, amiben hiszel.” Vagyis amikor önmagunkra nézünk a tükörben, azt látjuk viszont, akinek gondoljuk magunkat. Mindannyiunknak megvannak a magunk önmeghatározásai, bár némi iróniával önmagunkról alkotott illúzióknak is nevezhetnénk őket (elvégre a másoktól érkező visszajelzések időnként homlokegyenest mást sugallnak rólunk, mint amit hinni szeretnénk). Viszont ha feltesszük magunknak a kérdést, hogyan formálódtak ezek az öndefiníciók, honnan vettük és aggattuk magunkra őket, talán olyan megállapításokra jutunk, ami megér egy elmélkedést.

mi-esposa-1-1528891.jpg

Hipnózis

Nap mint nap záporoznak felénk a különféle üzenetek a médiából és embertársainktól: mi menő és mi lejárt lemez, milyen pozíciókat „illik” megcsípni, ha elismerést akarunk kivívni környezetünk szemében, hova menjünk nyaralni és szórakozni, milyen legyen a külsőnk, hol és mit vásároljunk, hogy benne legyünk a „kasztban” – a sikeres és nagyra tartott emberek csoportjában. Ezek az üzenetek nem mások, mint szuggesztiók, amelyek jelentős mértékben befolyásolják, hogy miként éljük az életünket, milyen célokat tűzünk ki és igyekszünk megvalósítani – pusztán azáltal, hogy elhitetik velünk, ezeket a trendeket követve leszünk értékesek. Pedig talán nem is fűlik a fogunk ahhoz, hogy egy nagy nevű multinál dolgozzunk, vagy valójában jól megvagyunk a legújabb kütyük és márkás holmik nélkül, csak nem akarunk kilógni a sorból. Ezek a szuggesztiók képezik a ránk ható hipnózis külső rétegét.

Csakhogy a hipnózis jóval korábban és mélyebben kezdődik, mint hogy reklámokat és trendmagazinokat néznénk. Az első tükör, amiben megpillantjuk magunkat, a szüleink és a családunk – mondják a pszichológusok. Nem véletlenül: az olyan, kisgyerekkortól hallott megjegyzések, mint „mindig elbénázod”, „haszontalan vagy”, „szörnyen nézel ki”, „annyi eszed van, mint a hónapos csibének”, stb., beépülnek, önbeteljesítő jóslattá válnak, és mire az illető felnőttkorba ér, csak azt látja, hogy az utolsó pillanatban mindig elszúrja a munkahelyi előléptetést, vagy „eltétovázza” a párkeresést, esetleg azt érzi, hogy mindig mindenki hülyének nézi. S lövése sincs, honnan erednek ezek a rossz automatizmusok – amelyek valójában a gyerekkorból magunkkal hozott és magunkévá tett, önjáróvá vált szuggesztiók.

Tehát amikor felteszik nekünk a kérdést, kik vagyunk, hogyan jellemeznénk magunkat, akkor olyasmi válaszokat adhatunk, mint XY cég munkatársa, A. B. házastársa, Apple-fanatikus, elhivatott konditerembe járó, blogger, akinek 500 követője van stb. Ha pedig önmagunktól kérdezzük ugyanezt és csak mi halljuk a választ, talán előkerül az is, hogy azok közé tartozunk, akik félnek megszólalni társaságban, vagy akik idén már harmadszor vágnak bele egy fogyókúrába. S ha átfogalmazzuk a kérdést arra, „valóban ez az, amit képviselni akarok a világban?”, akkor alighanem igenek és nemek vegyesen törnek fel a gondolatainkban.

Ami valójában nyomaszt: az önelfogadás hiánya             

girl-woods-reflection-forest.jpegVeit Lindau arra hívja fel a figyelmet, hogy az, hogy bedőlünk a hipnózisnak, oda vezet, hogy nem merünk azzá válni, akivé szeretnénk. Kívülre figyelünk, és felülünk annak, hogy mi számít kívánatosnak – ahelyett hogy belülre néznénk, és arra figyelnénk, mi lenne értékes a magunk számára. Vegyünk egy példát: talán a szüleink akkor lennének büszkék ránk, ha egy nagy cégnél dolgoznánk, záporoznának ránk az elismerések a felettesünktől és a bónuszok az év végi jutalmak osztásakor. Aligha vethetjük a szülők szemére, hogy szeretnek büszkék lenni a gyermekükre és alkalmasint eldicsekedni a szomszédnak a sikereivel. Igen ám, de mi van, ha mi nem vágyunk tízórás munkanapra, és nem tudjuk jól kezelni mindazt a stresszt, amivel egy ilyen típusú munka járna? Mi van, ha az utolsó, amire vágyunk, egy irodai állás, helyette inkább kézművesszapppan-készítéssel vagy bicikliszereléssel foglalkoznánk? Vajon a saját igényeinknek megfelelő hivatást választunk vagy olyat, amitől a szüleinknek csillog a szeme? Talán – tudat alatt – még mindig a szüleink – vagy bárki más – elismerésére vágyunk, ám emiatt szembekerülünk önmagunkkal.

 

Az önelfogadás hiánya azt jelenti, hogy bizonyos részeinkről, szükségleteinkről nem veszünk tudomást, vagy olyan ideálokat kergetünk, amikkel lelkünk legmélyén nem is azonosulunk. Elnyomjuk a gondolatainkat, az érzéseinket, mert félünk a helytelenítéstől, a konfliktusoktól. Vagy fáradtak vagyunk, nincs erőnk kiállni magunkért és változtatni, egyszerűbb követni egy „hamis én”-t. A vége mindennek az, hogy nemcsak másokhoz, de magunkhoz sem vagyunk őszinték.

 

Az önszeretet gyakorlása

Önmagunk megszeretése azzal kezdődik, hogy megismerjük igazi énünket. Az önmegismerés pedig akkor lehetséges, ha szóhoz engedjük jutni korábban elutasított személyiségrészeinket. Ne feledjük: személyiségünk kevésbé szeretett oldaláról mi magunk mondtunk le – ezért mi vagyunk azok, akik kiszabadíthatjuk az elnyomásból. Ehhez annyit kell tennünk, hogy kilépünk a napi mókuskerékből és feladat-üzemmódból, átváltunk egy lassabb és befelé forduló működésbe, és egyszerűen hagyjuk magunkat olyannak lenni, amilyenek vagyunk. Ez az önelfogadás lényege. Ha szomorúak vagyunk, akkor átélhetjük a szomorúság érzését teljes mélységében. Ha egy döntéshelyzetben nem tudunk dűlőre jutni, felvállaljuk a bizonytalanságunkat, és nem próbálunk olyan határozottságot mutatni, amivel nem rendelkezünk.

S mi történik ezután? Jé, teret engedtem a negatív érzéseknek, a korábban kritizált tulajdonságoknak, elutasított szükségleteknek, és nem dőlt össze a világ! Abban a pillanatban, amikor elfogadhatóvá válik a tökéletlenség, amikor eredetiségünk és szabálytalanságunk szabadon megnyilatkozhat, végre betörhet a tudatunkba, hogy minden esendőségünkkel együtt megismételhetetlen és szeretetre érdemes lények vagyunk. Hogy a hiányainkkal együtt vagyunk teljesek, és a magunkra aggatott címkék nélkül érdekesek. S hogy békét kötni önmagunkkal egy életre szóló és biztos alapokon nyugvó szerződés.

 

 

Veit Lindau: Fogadj örök hűséget magadnak. Hogyan forradalmasítja életünket önmagunk szeretete? Ursus Libris, Budapest, 2015.

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gyokerekesszarnyak.blog.hu/api/trackback/id/tr737553808

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.