Daniel Siegel nagy tapasztalattal rendelkező pszichiáter és pszichoterapeuta, egyben a Kaliforniai Egyetem oktatója, úttörőnek számít abban a törekvésben, hogy belső életünk nehezen megmagyarázható „furcsaságait” végre megértsük az agykutatás új eredményeinek segítségével – és hogy ezeket az ismereteket a pszichoterápiákban is alkalmazzák.

Siegel nemrég megjelent Mindsight – Elmetudatosság című könyve a széles közönség számára érthetően foglalja össze a pszichológia és az agykutatás összefüggéseiből leszűrt tudást, egyben bepillantást nyújt saját terápiás munkájába is. Valódi emberi történeteket mesél el az olvasóknak, nem kendőzve el a terápiás folyamat buktatóit sem, megosztva az általa alkalmazott – a tudományos eredményekre épülő – módszereket és gyakorlatokat, hogy azokat a saját életünkbe is bevezethessük. A bemutatott történetek sokféle emberi problémát járnak körül, és alighanem lesz köztük olyan, amelyikből magunkra ismerünk – és így a magyarázatok nyomán választ kaphatunk az olyan kérdésekre, mint például hogy miért rohannak meg bennünket időnként megmagyarázhatatlan érzelmi állapotok, miért olyan nehéz hátrahagynunk egy-egy káros szokást, vagy épp miért kerülünk újra és újra hasonló konfliktushelyzetekbe. Bármilyen hihetetlen, egyre jobban értjük ezeket a pszichés jelenségeket – ahogy egyre jobban megértjük az agyműködésünket –, és így egyre hatékonyabb eszközökkel rendelkezünk a pozitív irányba alakításukhoz.

Egy múltbeli trauma elszabadult emlékei

Julie azzal a problémával érkezett a terápiába, hogy mindig kiborul, amikor a kétéves kisfiából kitör az indulatosság. Nagyon mély érzelmeket szakított fel benne az, amikor a fia belépett a „rémes kétéves” korba, és nem tudta kezelni azokat a helyzeteket, amik ugyan a gyermeke természetes fejlődésével jártak, ugyanakkor nagyon megterhelőek azoknak a szülőknek is, akik nem olyan érzékenyek a dühkitörésekre. Julie saját elbeszélése szerint nagyon zaklatottá vált ezekben a helyzetekben, úgy érezte, „szétesik”, s attól félt, hogy elveszíti a fejét, és megüti a gyermekét. Viszont Julie férjének ugyanezek a helyzetek nem okoztak különösebb kihívást, ő egy „aktív temperamentumú” fiúnak látta, és akként is kezelte a gyereket.

A kezdeti feltáró beszélgetések során Julie meglehetősen kevés emléket tudott felidézni a gyerekkorából, és az édesanyjával való kapcsolatát érzelmileg távolinak írta le. Mintha nem lett volna hozzáférése gyerekkora élményeihez. Ám amikor egy ízben Siegel arról kérdezte őt, voltak-e olyan alkalmak a gyerekkorában, amikor valami nagyon megrémítette, töredezett emlékfoszlányok merültek fel benne. Emlékfoszlányok Julie alkoholista apjával kapcsolatban. Emlékek arról, hogyan próbált Julie együtt élni apja berúgásaival: milyen jelekből ismerte fel, hogy mennyire részeg az apja, amikor hazaér az ivásból. Volt, hogy az apja „beájult”, máskor ömlött belőle a szó. Ez azért volt fontos Julie számára, hogy tudja, mire számítson. Ám egy nap az apja se nem beájulósra, se nem beszédesre itta magát, hanem egészen másmilyenre… Őrjöngött… még korábban összebalhéztak Julie anyjával, és most üres volt a ház. Pontosabban csak Julie volt otthon… És az apja kezébe akadt a nagy konyhakés… És Julie menekült a fürdőszobába, de az apja utána, az ajtót is rátörte, és Julie sikított… és itt szakadt meg az emlék. Csak az érzelem maradt, amit Julie gyerekkorában átélt.

Emlékek, amikről nem tudunk

Ahhoz, hogy megértsük, az egykor átélt rémület hogyan éledt újjá kezelhetetlen zaklatottságként, ismernünk kell az emlékezet működését. Emlékeinket többféleképpen osztályozhatjuk, e felosztások egyike az implicit és az explicit emlékezet. Az implicit emlékezet tudattalan emlékeinket jelenti: legkorábbi – már csecsemőkori – észleleteinket, érzelmeinket, testi érzeteinket, cselekvéses tapasztalatainkat, majd később, a tapasztalataink sokasodásával a világ működéséről, az emberi kapcsolatokról – nem tudatosan – kialakított mentális modelljeinket, sémáinkat. Az implicit emlékezet őrzi az ősbizalommal, a mások iránti bizalommal – illetve bizalmatlansággal – kapcsolatos benyomásainkat is. Talán tudatosan nem emlékszünk arra, milyen érzés volt, amikor kisgyerekkorunkban anyukánk megölelt, de az implicit emlékek között megvannak még ezek az emlékdarabkák. Az implicit emlékek tudatos, fókuszált figyelem nélkül tárolódnak el, és ebben nem vesz részt az agy hippokampusz nevű területe, illetve amikor egy implicit emlék megelevenedik, az nem olyan, mintha a múltban történt volna – inkább egy, a jelenben átélt állapot benyomását kelti.

Az explicit, azaz tudatos emlékek a második életév során kezdenek megjelenni, és létrehozásukhoz szükséges a hippokampusz működése. Az explicit emlékezet őrzi élettörténetünk ismert eseményeit, amelyek összefűzéséből történeteket, az ún. személyes narratívumainkat alakítjuk ki. Ez az alapja annak, hogy az időben folyamatos létezőként éljük meg magunkat, hogy tudjuk, honnan származunk, mik a gyökereink, és kik vagyunk, és hogy életünk eseményei között összefüggéseket, oksági kapcsolatokat állapítunk meg. Az explicit emlékek bevésődéséhez szükséges a tudatos figyelem, és amikor előhívunk egy explicit emléket, azt valóban a múlt részeként éljük meg.

Az elmúlt évtizedek kutatásai rávilágítottak, hogy „Amikor olyan tapasztalattal szembesülünk, amelyet életveszélyesnek érzünk, a stresszhormonok fokozott termelődése, valamint a rettegés és a tehetetlenség belső állapota kikapcsolhatja a hippokampuszt – olvasható a Mindsight c. könyvben. – Az implicit emlékezet nyers információdarabkái nem állnak össze integráltabb explicit formákká. …megtörténhet, hogy kizárólag implicit formában kódoljuk a traumát.

Az implicit emlékek hajlamossá tehetnek arra, hogy betolakodó érzéseket, észleleteket, viselkedési reakciókat és testi érzeteket tapasztaljunk. Egy régen aktiválódott küzdési-menekülési-lefagyási válasz megmaradhat kizárólag implicit állapotban, készen arra, hogy bizonyos körülmények közt minimális provokáció hatására újraaktiválódjon. Amikor egy bizonyos traumához fűződő jelek – például egy zaklatott gyermek könnyei – előhívják ezeket az implicit elemeket, a saját eltemetett fájdalmunk hullámai elárasztják a jelenbeli tapasztalatunkat. A traumához fűződő jelek eredhetnek belülről is: Julie tehetetlenségérzése a kisfia nyugtalanságával kapcsolatban, valamint az amiatt átélt alkalmatlanságérzése, hogy nem tudja őt megnyugtatni, erőteljesen kiválthatták benne azokat az érzéseket, amelyeket akkor tapasztalt, amikor az apja részegen ment haza.”

Julie-ban tehát szó szerint megelevenedett a múlt, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, mivel van dolga.

Saját igaz történetünk feltárása és tisztázása

Ahhoz, hogy egy feldolgozatlan traumától szenvedő ember ne legyen kitéve az újra és újra felcsapó érzelmi hatásoknak, szívós munkára van szükség: az integrálatlan, könnyen megelevenedő implicit emlékdarabkákat explicitté kell alakítani. Ennek eszköze pedig a történetmesélés. Nem az a lényeg, hogy a páciens minden részletre kiterjedően előtúrja a múltban történteket. De fontos, hogy azokat az érzelmeket és élményeket, így a rettegést és a kiszolgáltatottságot, amik a múltban elárasztották őt – és ezért nem tudta ezeket feldolgozni –, oly módon élje meg, és nézzen rá ezekre, hogy egy védett térben – a terápiás térben – ehhez megfelelő támogatást kap. A terapeuta támogatásával már képes lesz a múltbeli, de addig nem tudatosult, szenvedésteli élményeit és érzéseit tartalmazó epizódokból koherens életelbeszélést kialakítani – olyan életelbeszélést, amely a valóságon alapul.

Mint írtam, amikor az implicit emlékek megelevenednek, az olyan, mintha újjáélednének. Ezzel szemben az explicit emlékek érezhetően a múlt részei. Ha már az implicit emlékeket explicitté tettük, amennyiben fel is idéződnek, nem árasztják el a jelent, mert felismerhetjük, hogy ezek a múlthoz tartoznak – oda valók és onnan valók.

A cikkben bemutatott történet és tudományos tények forrása:
Daniel J. Siegel: Mindsight – Elmetudatosság. A személyes átalakulás új tudománya – Bepillantás a terápiába. Ursus Libris, 2018.