Vitorlák és játszópajtások, avagy a legjobb széljárás az „Újvilág” felé

2017. szeptember 10. 21:59 - SzabóElvira

Amik a gyerekek önállóvá válásához kellenek

Egy korábbi bejegyzésben felvetettem azt a gondolatot, hogy a gyerekek veleszületett fejlődési tere egyrészt a szabad természet, másrészt a többi – lehetőleg vegyes korcsoportból származó – gyerek közössége. Amikor a gyerekek együtt bandáznak, olyan izgalmas dolgok történhetnek, amik a felnőttek jelenlétében nemigen. S miközben a kicsik komplett világokat hoznak létre a fantáziájukban (vagy a ház udvarában), felfedezőutakra indulnak a falu – vagy a játszótér – szélére, bekövetkezik még egy csoda: képessé válnak önállóan megszervezni magukat.

Herbert Renz-Polster gyerekorvos és Gerald Hüther neurológus Vissza a gyökerekhez című könyvükben részletesen írnak a gyermekek egészséges fejlődéséhez szükséges feltételekről, amik közt kiemelkedő helyen szerepelnek a vegyes életkorú gyerekcsoportok, amelyek folyamatait a gyerekek maguk szervezik meg, és a felnőttek legfeljebb a távolból figyelik, hogy ne történjen baleset, de nem avatkoznak bele a történésekbe.

A gyerekek együtt kikutatják a világot – ha lehetőségük van rá

Herbert Renz-Polster idéz egy 1999-es kísérletet, amelynek során Sugata Mitra kommunikációkutató lyukat vágatott Delhi egyik nyomornegyedének falába, és elhelyezett a lyukban egy számítógépet, internetet is biztosítva hozzá. Felszereltetett fölé egy kamerát, hogy dokumentálni tudja, mi történik vajon a számítógéppel Delhi nyomornegyedében.

Az első tanulság az volt, hogy a felnőtteket sokkal kevésbé foglalkoztatta a számítógép, mint a gyerekeket, akik fürtökben gyűltek köré. Elkezdték felfedezni a szerkezetet, és az újdonság varázsa hetek múltán sem hagyott alább. A kutatók négy hónap elteltével azt látták, hogy a gyerekek – a legkisebb előismeret nélkül – megértik és használni tudják a gép programjait, például a szövegszerkesztőt, a rajzoló programot és az e-mail-küldést. Fogták magukat, körüljárták a számítógép rejtélyét, és amikor látták, hogy nem harap, egészen elmélyedtek benne, és elképesztően gyorsan megtanulták róla, amit csak meg tudtak. A kísérletet megismételték úgy is, hogy olyan nyelvfelismerő programokat telepítettek a számítógépbe, amelyek csak a „szép” angol kiejtésre reagáltak, aminek következtében a gyerekek sokkal jobban fejlődtek az angol nyelv elsajátításában, mint a hivatalos oktatás keretei között.

Sugata Mitra és a kutatásban részt vevő gyerekek

A kutatók természetesen nyomon követték és kielemezték, hogyan voltak a gyerekek képesek ilyen remek teljesítményre:

„Minden bizonnyal az volt a kísérlet legérdekesebb megfigyelése, hogy a gyerekek kölcsönösen támogatják, sőt serkentik egymást a tanulás során. Nem a »tanár« vagy »az osztály legjobbja« áll az élre és adja tovább a többieknek a tudását. Nem – hanem mindig több gyerek volt egyszerre legelöl a számítógép körül. Kipróbálták és megbeszélték, hogy mit tesznek, és hogyan lehet értelmezni mindazt, amit tesznek. Mögöttük fürtökben lógtak azok a gyerekek, akik megfigyeltek, kommentáltak, javaslatokat tettek (Sugata Mitra megállapításai szerint általában félrevezető javaslatokat). Ami nagyon izgalmas: az elöl álló gyerekek váltották egymást. Az elvégzendő feladathoz igazodva hol a kisebb, hol a nagyobb gyerekek voltak aktívak – a fantasztikus szerkezetnél minden kihíváshoz más korcsoport állt az élre. Voltak olyan alkalmazások, amelyeket a hétévesek gyorsabban megértettek, mint a tízesztendősek! Összességében azonban az »értsük meg a számítógépet!« projekt résztvevői mindenekelőtt az életkorokon átnyúló együttműködés révén jutottak előrébb. Így hidalták át kölcsönösen az úton tátongó árkokat.”

S mindeközben a felnőttek nem voltak sehol…

A kutatók az alábbi tanulságokat vonták le a gyerekek tanulásával kapcsolatban:

A fenti vizsgálatban az új ismeretek elsajátítását a gyerekek játéknak élték meg. Nem volt semmi megfelelési kényszer és kötöttség.
A gyerekekben természetes kíváncsiság él a világ dolgai és az újdonságok iránt. Nem kell ostorral állni mögöttük ahhoz, hogy elsajátítsanak valamit. Egyszerűen érdekes és izgalmas dolgokat kell az orruk elé rakni.
A gyerekek tanulása akkor igazán hatékony, ha saját maguk, közösen szervezhetik meg a tanulási folyamatot. Talán ez káoszt és „bekiabálást” eredményez az ismeretek elsajátítása során, mindazonáltal a tudásanyag kiválóan terjed.

Dagadó vitorlákkal az „Újvilág” felé

„…egyik [neveléssel és gyerekfejlődéssel foglalkozó] elmélet sem tudta megmagyarázni a gyerekek sajátos életútját – mármint azt, hogy minden gyerek a saját erejéből és a saját módján a senki földjére ér. A fejlődésük révén oda jutnak, ahol még senki nem járt előttük – sem a szüleik, sem a nevelőik, sem a példaképeik” – vagy ahogy a Vissza a gyökerekhez kötet szerzői írják, az „Újvilágba”. Renz-Polstert és Hüthert lenyűgözi a gyerekek arra irányuló képessége, hogy a felnőttek útmutatása nélkül, sőt sokszor annak ellenére szinte a semmiből húznak elő és gyúrnak össze új ötleteket. Hosszan sorolják a pelyhes állú „sihedereket” (Beatles, virággyerekek, Zuckerberg, Gates stb.), akik egészen fiatalon korszakalkotó, a jövőbe látó és a világot megújító innovációkkal rukkoltak elő, legyen szó zenéről, művészetről, életfelfogásról vagy találmányról. (Márpedig jelenleg óriási szükségünk ilyen innovációkra… tulajdonképp csak ilyenekre van szükségünk…)

A német szerzőpáros szerint a gyerekek két vitorlával szelik a habokat az „Újvilág” felé. Az egyik a hatásgyakorlás, vagyis a gyermekek arra vonatkozó késztetése, hogy aktívan részt vegyenek a világ alakításában. A másik az önszervezés:

„A második vitorlát legkésőbb akkor vonják fel a gyerekek, amikor a velük egykorú gyerekek közé vegyülnek. Ekkor már a társas együttélés szabályainak elsajátításaira megy ki a játék; a gyerekek együtt szedik darabokra a világot, és aztán együtt rakják össze újra. […] Mégpedig jobbára azért kell a többiek társasága, hogy a gyerekek a nagyobb gyerekek között hatékonyan megtanuljanak testileg, lelkileg, érzelmileg és a kommunikáció terén »kinyújtózni«. Azonban az is jót tesz nekik, ha fiatalabb gyerekek között kószálhatnak, mert ezáltal jobban fejlődik a beleérző képességük, javulnak a társas kompetenciáik és nő az önmagukkal kapcsolatos tudatosságuk.”

Tehát annak a szülőnek, aki önálló gondolkodású, határozott és az emberi kapcsolataiban magabiztos felnőttet szeretne nevelni a gyerekéből, hangsúlyt kell fektetnie arra, hogy a gyermeke együtt lógjon más, lehetőleg több korcsoportból származó gyerekekkel. Ez azért fontos, mert – habár a szülő marad nagyon sokáig az elsődleges referenciapont a gyerek számára – a felnőttek óhatatlanul óvni, és ezáltal sokszor visszafogni próbálják a gyerekeket. „Ne mássz fel a fára, mert leesel!” A gyerekek felfedezőösztöne, ami az „Újvilágba” repíti őket, a gyerekcimboráik társaságában tud igazán kibontakozni. Aztán persze jó, ha jön egy felnőtt, akivel meg lehet beszélni, fel lehet dolgozni az élményeket, de az igazi kalandokra nem a felnőttel indulnak a gyerekek, hanem a felnőttek távollétében (úgy, mint Harisnyás Pippi)…

Az önállóság nem egyenlő a szülőtől való eltávolodással

Sok szülőben titkon szorongás keletkezik arra a gondolatra, hogy önállóvá válik – tőle – a gyereke (még akkor is, amikor a gyerek már betöltötte a 20. évét). Laura Markham pszichológus Békés szülő, boldog gyermek című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy a gyermek önállósága nem egyenlő a szülőtől való elválással.

„Amikor egy önálló gyermekről beszélünk, általában olyasvalakire gondolunk, aki kisgyermekkorában könnyen viseli az elválást, ötévesen úgy indul el otthonról egy barátjánál töltött hétvégére, hogy vissza sem néz, és kilencévesen nekivág egy négyhetes táborozásnak – írja Laura Markham. – Ilyen egy önálló gyermek, így van? Nem, valójában nem így van. Az igazság az, hogy ezeknek a forgatókönyveknek nem sok közük van az önállósághoz. Inkább a szülőtől való elválásról szólnak, ami nem feltétlenül ugyanaz, mint az önállóság. A gyermekek a biológiai programozásuk szerint ösztönösen egy tájékozódási ponthoz vagy kötődési vezetőhöz igazodnak, vagyis amikor távol vannak tőlünk, valaki mástól függenek, legyen az egy közeli barátjuk vagy a tanítójuk. Ez a ráutaltság általában hasznos a tanító viszonylatában, mert a gyermek készségesebben elfogadja a befolyást és az irányítást, azonban egy kortárs gyermekhez való igazodás kockázati tényezőt rejt magában. […]

Fejlődő önállóságról akkor beszélhetünk, amikor a gyermek kellő biztonsággal kötődik a szülőhöz ahhoz, hogy kapcsolatot teremthessen a világgal és eredményesen teljesíthesse a korának megfelelő fejlődési feladatokat. Ez azt jelenti például, hogy képes verekedés nélkül játszani más gyermekekkel, megfelelően kommunikálni egy tanítóval, hisztériás jelenetek nélkül részt venni egy sporteseményen, vagy felelősséget vállalni a házi feladatáért. Kezdetben a szülők is részt vesznek ezekben a feladatokban, ám idővel a gyermek elkezd egyedül is kapcsolatot teremteni a világgal. Ezt nevezzük kialakuló önállóságnak.

Ahelyett tehát, hogy úgy gondolnánk az önállóságra, mint aminek bármi köze van a gyermek elválásához tőlünk, tekintsük inkább úgy, mint gyermekünk azon képességét, hogy magabiztosan és ügyesen teremt kapcsolatot a világgal, illetve irányítja az életét, miután fokozatosan leszűkítjük a szerepünket a közvetlen beavatkozásról a »mellékesen« elérhető felnőttre, majd a telefonon nyújtott segítségre, és végül az erkölcsi támogatásra.

Mi tesz egy gyermeket önállóvá? A gyökerek és a szárnyak. Az önállóság biztos kötődésben gyökerezik – azaz abban a tudásban, hogy anya és apa ott van, amikor szükség van rá. Amint a gyermekek tudják, hogy elérhetők vagyunk, amikor szükségük van ránk, figyelmet fordíthatnak a koruknak megfelelő fejlődési feladatokra, és ezek közé tartozik az is, hogy önállóbban kezdenek felelősséget vállalni. […] Mit jelképeznek a szárnyak? Azt, hogy erősnek érzik magukat. Amikor hagyjuk, hogy a gyermekek természetes magabiztossága (asszertivitása) kibontakozzon azáltal, hogy csak olyan életterületeken kapnak tőlünk irányítást, ahol helyénvaló, akkor az önállóságuk kifejlődését is ösztönözzük” – olvashatjuk a Békés szülő, boldog gyermek kötetben.