„The purpose of life is a life of purpose.” /Robert Byrne/
Nem emlékszem olyasmire, hogy a felmenőim közül bárkivel beszélgettem volna arról fiatalabb koromban, van-e értelme az életünknek, vagy úgy általában „a dolgoknak”, amik velünk történnek. A felmenőim felkeltek reggel, és tették a dolgukat, ahogy kellett – a miérteken nem töprengtek sokat. Azt hiszem, nem volt szokás az ilyesmi. Aztán teltek az évek, felnőttem, és egyszer csak feltűnt valami: körülöttem egyre többen gondolkodtak el azon, és beszéltek nekem arról, hogy miért történt velük ez vagy az, és mi minden fontos számukra, ami löketet ad ahhoz, hogy továbbcsinálják. Valami megváltozott.
Ahány szellemi irányzat, vallás és ideológia, annyiféle választ találhatunk arra a kérdésre, hogy mi az élet értelme – az elmúlt évezredek nagy gondolkodóiban egyvalami közös: mindannyian feltették maguknak ezt a kérdést. De vajon a hétköznapi ember számára van értelme eltöprengeni ezen a velős feladványon, és nem csak egy megfejthetetlen rejtély körül körözünk egyfolytában? Hasznos egyáltalán a miérteken töprengeni – jobb lesz attól bármi, ha felteszünk magunknak néhány kérdést? Ezekre a kérdésekre egyértelmű választ kaptam Kelly McGonigal amerikai egészségpszichológus könyvéből, A stressz napos oldalából: egyértelműen igen!
Egy angol szó, ami többet jelent, mint gondolnánk
Általános iskolai angolórákon megtanultam a „meaning” szó jelentését, ami nem más, mint: jelentés, a szavak jelentése. Később, ahogy elmélyedtem az angol nyelvben, rájöttem, hogy ez csak az elsődleges jelentése – a „meaning” további konnotációkkal bír, amik nemcsak magáról a szóról, de egy sajátos hozzáállásról is beszélnek. A „meaning” ugyanis a dolgok mélyebb jelentésére, értelmére is utal, arra, hogy a dolgoknak mélyebb összefüggéseik is lehetnek. Ezen túlmenően pedig azt is jelenti, hogy értelmet találunk („find meaning”) az életünkben, a munkánkban, a kríziseinkben stb. Tehát most valami olyasmiről próbálok írni, amit ez a bizonyos „meaning” szó, az angolszász kultúrák egyik sokat használt kifejezése magában foglal.
A „meaning” fölött könnyű elsiklani. Ha például az imént kis híján elütött az utcán egy autó, mert óvatlan voltam, és felületesen néztem körül, mielőtt leléptem az úttestre, akkor felsóhajtok, és megyek tovább teljes sebességgel. De egy pillanatra meg is állhatok – legalábbis lélekben. Miért voltam óvatlan? Hol jár az eszem, ha nem ott, ahol éppen vagyok? Azt mondják, ha az ókori rómaiak reggel megbotlottak a küszöbben, aznap nem hagyták el az otthonukat. Nem azért cselekedtek így, mert babonásak voltak – tisztában voltak azzal, hogy a figyelmetlenségnek, ami ezt az apró balesetet okozta, van mélyebb értelme, jelentése.
Ha a mélyebb összefüggések nyomába eredünk, akkor nemcsak meglátjuk majd a látszólagos kicsinységek nagyobb jelentőségét, hanem a látszólag tőlünk független történéseket is gyakrabban vissza tudjuk majd vezetni magunkhoz. Természetesen sokszor előfordul, hogy véletlen láncreakciók érkeznek el hozzánk, és mennek tova rajtunk keresztül (Alejandro González Iñárritu filmjei vagy a Mr. Nobody című film tele vannak ilyen utalásokkal). Máskor azonban olyasmik térnek vissza hozzánk, amik tőlünk indultak el. Talán egy hozzátartozónk fülében korábban megragadt egy félvállról odavetett megjegyzésünk, ami félreértésre adott okot, és ez most zavart okoz a kapcsolatunkban – mi pedig azt hisszük, az illető irányunkban tanúsított viselkedése valamely tőlünk független okból változott meg.
Az élet értelméről
Habár a tudományos kutatások, ha jól tudom, még nem szolgáltak pontos meghatározással az élet értelmével kapcsolatban – bár ha úgy vesszük, az evolúció tanából levonhatunk egy-két következtetést –, Kelly McGonigal egy kutatások által bizonyított fontos tanulságra hívja fel a figyelmet A stressz napos oldalában: nem az a fontos, hogy mi az értelme az életünknek – a lényeg, hogy legyen.
A stresszkutatások rendre fontos összefüggést találnak aközött, hogy az emberek mennyire szenvednek a stressztől, és hogy látják-e értelmét annak, amiért (meg)szenvednek. Úgy tűnik, akik úgy érzik, van értelme az életüknek, a küzdelmeiknek, azok jobban viselik az élettel és a küzdelmekkel szükségszerűen együtt járó stresszt.
„Vajon miért kapcsolódik össze ennyire szorosan a stressz és az élet értelme? Ennek az az egyik oka, hogy a jelek szerint a stressz elkerülhetetlen következménye a szerepek mentén megélt életnek, amelyben különböző, de értelmesnek tartott célokat követünk.”
Talán küszködünk a jelenben, és úgy érezzük, hogy összecsapnak a fejünk felett a hullámok, ám a legjobb védelem az ellen, hogy lehúzzon az örvény, ha úgy érezzük, nem hiábavalóságokért küzdünk, és nem is azért, mert „ilyen az élet, ez a kötelességünk”, hanem valami olyasmiért, aminek értelme, jelentősége van számunkra. Nem az véd meg a boldogtalanságtól, ha azt gondoljuk, „oké, most küszködünk, de majd egyszer jobb lesz” – mert könnyen úgy járhatunk, hogy nem lesz jobb, és reményvesztetté válunk. Ha azt mondjuk, „olyasmiért küzdök, aminek van értelme, ami fontos nekem”, az segít abban, hogy rugalmasabban vegyük a hullámvölgyeket is. Talán rengeteget dolgozunk most – de ezt azért tesszük, hogy taníttassuk a gyerekeinket. Talán a munkánk mellett belevágtunk egy továbbképzésbe, ami miatt egyre nehezebb megtartani a munka-magánélet egyensúlyt – de ha ezt most végigvisszük, akkor szakmailag előrelépünk, és esélyünk lesz olyan munkakör betöltésére, amilyenre igazán vágyunk.
Ha értelmet találunk, boldogságot találunk
A stresszkutatások arra a furcsaságra is felhívják a figyelmet, hogy nem azok az emberek boldogok, akiknek stresszmentes az életük, hanem azok, akik több stresszről számolnak be. Hogyan lehetséges ez? A stressz nem elsősorban több idegességet jelent, hanem több hullámzást: több izgalmat, lelkesedést – aztán több izzadást, amikor akadályokba ütközünk.
„A kutatásokból az is kiderül, hogy a kevésbé stresszes élet korántsem jelenti azt, hogy az ember olyan boldog lesz, amennyire szeretne. […] Boldogabbak az elfoglaltabb emberek, még akkor is, ha többet kell vállalniuk, mint amennyit szívesen vennének, ha csak rajtuk múlna. Az elfoglaltság óriási mértékű csökkenése lehet a magyarázat arra, hogy miért nő meg 40 százalékkal a depresszió kialakulásának veszélye, amikor az ember nyugdíjba megy. Az értelmes stressz hiánya éppenséggel ronthat is az egészségi állapotunkon. Egy nagy epidemiológiai vizsgálatban több mint kétszer akkora valószínűséggel haltak meg szívrohamban húsz éven belül azok a középkorú férfiak, akik nagyobb mértékű unalomról számoltak be. Más vizsgálatok azt mutatják, hogy tovább élnek azok, akik valamilyen célt követnek az életükben.”
Ha látjuk a küzdelmeink értelmét, akkor a nehézségeket nem az élet csapásaiként fogjuk fel, hanem „az út” részeként. S ez éppen abban segít, hogy megőrizzük a lelkesedésünket, hogy mélyebben átéljük az elégedettséget és a büszkeséget, amikor sikert érünk el (tehát több pozitív érzelemben legyen részünk) – és ha kell, ez lendít át a holtpontokon is.
„Mindenkinek megvan a maga Csomolungmája, legyen az egy megmászandó hegy vagy egy magunk választotta körülmény. Mindenképpen fontos az az út, amelyen járunk. El tudjuk képzelni, hogy valaki épp a Csomolungma Lhoce-oldalán kaptat és felsóhajt, hogy »istenem, milyen bosszantó!«? Vagy azt, hogy mialatt az első éjszakát tölti a hegy »halálzónájában«, azt mantrázza magában, hogy egyáltalán nincs szüksége erre a stresszre? A hegymászó tisztában van azzal, hogy hol a stressz helye az összképben. Személyes jelentéssel bír számára, hiszen ő választotta. Az ember akkor érzi legnagyobb valószínűséggel, hogy a stressz áldozata, ha elfelejti, hogy mi az a nagyobb összefüggésrendszer, amelynek részeként kibontakozik a stressz.”
Kapcsolódó cikkek:
A cikkhez felhasznált idézetek forrása:
Kelly McGonigal: A stressz napos oldala. Miért jó a stressz, és hogyan bánjunk vele ügyesebben? Ursus Libris, Budapest 2016.
